Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-08-26 / 35. szám

egyszer-másszor az istenség szabados tetszése közegyházunkat, tiszáninneni egyházkerületünket és ebben sárospataki főiskolánkat meglátogatta, illetőleg megajándékozta. Adalékok ezek mindkettőnek történetéhez; könycseppek, szívbeli sóhajtások, czipruságak, köztük itt-ott egy-egy kerekre font koszorú, a hű tanítvány, a jó barát, a szerető kartárs, az igazi nagyokat hódolattal tisztelő ember lelkének elszakgatott darabjai s a munkába állított szőllőműves verejték-gyöngyei." Pedig sokkal többek ezek ennél! Pantheonja ezek egyházi és iskolai közéletünk XIX. századbeli nagyjainak, a melyben járva le kell oldanunk saruinkat, mert a hely szent hely mindazokra nézve, a kik a nagyokra nemcsak azért emelik fel szemeiket, hogy azokat a magok alacsonyságának színvonalára vonják le, hanem hogy példájok láttára, hozzájok felemelkedni igyekezzenek. Harmincz kiváló férfiú élet- és jellemrajzát találjuk az „Emlékjelek"-ben, fájdalom! csaknem kivétel nélkül nekrolog formájában. Ott magaslik fel előttünk Török Pál, Nagy Péter, gr. Lónyay Menyhért, Czelder Márton, Ballagi Mór, Comenius Ámos János, br. Vay Miklós, Gusztáv Adolf, Felméri Lajos, Lukács Ödön, Mudány András, dr. Heiszler József, Warga Lajos, Mitrovits Gyula emlékoszlopa, mint olyanoké, a kik nemcsak a tiszáninneni kerületé, nemcsak a sárospataki főiskoláé, hanem édes mindnyájunké valának. Rajtuk kívül a sárospataki főiskola volt tanáraié: Emödy Dánielé, Kun Pálé, Molnár Lajosé, Nemes Ferenczé, Árvay Józsefé; a tiszáninneni kerület jelesei közül: ifj. báró Vay Miklósé, Terhes Barnabásé, Ivánka Sámuelé, dr. Rik Gusztávé, Vajányi Lajosé, Béki Sámuelé, Ujlaky Istváné. S miként vannak ezek az emlékoszlopok kidolgozva ! Valóságos művészi alkotások; bár a legnagyobb részük csak hirtelen, pár nap alatt vagy épen egy éjszakának a pihenéstől ellopott óráiban készült, lázas sietséggel. De bármily sietve készültek is, egyiken sem látszik meg az elnagyoltság. Ha szerényebb is az emlék, de a „mester" vésője dolgozta azt ki, művészi konczepczióval, a jellemző vonások megfelelő kidomborításával, úgy hogy az emlékben nem a holtat, hanem az élőt látjuk, küzdelmei, munkálkodása közepette. Radácsy „Emlékjelei"-nek két kiváló tulajdonságuk van, a melyek megragadták, felemelték lelkemet, amíg közöttük jártam. Az egyik a jellemzés mesteri volta; a másik a stílus ragyogó szépsége. Két olyan erénye az íróknak, a melyek, ha egy ember munkájában egyesülhetnek, csak szépet, kiválót eredményezhetnek. S Radácsiban a művészi írásnak e két nagy erénye ritka harmóniába olvadva jelenik meg. Megvallom, hogy élet- és jellemrajzokat ritkán olvastam oly lelki gyönyörűséggel, a jellemzetteket annyira elevenen látva magam előtt, mint Radácsi könyvében. A művészi konczepczió, a biztos, szertelenségtől tartózkodó jellemzés, a stílusnak nem a bombasztokban, hanem az elmélkedettségben, tisztán, nemesen folyásában álló gyönyörűsége úgy egyesülnek dolgozataiban, hogy azokat méltán példaképen lehet állítani mindazok elé, a kik a nagyok, a nemesek jellemképeit kívánják megfesteni. Radácsi dolgozatai I. kötetében másoknak állított emlékjeleket, a saját maga eszméinek és vágyainak sírhalmára pedig csak egy sötét czipruságat helyezett le. De nem . . . nem temette el abba a sírba mindazt, a mivel önmagának is emléket állíthatott, aere perennius. A másoknak állított emlékek emlékei az ő nagy képességeinek is, habár nem is úgy, mint a hogy arról valamikor ábrándozott. A dolgozó-szoba CBendjében zavartalanul munkálkodó tudós helyett a közélet jeleseit márványba véső szobrászt látjuk itt benne. S bár fáj olvasnunk műve előszavában, hogy igazi álmai alig-alig válhattak valósággá, másfelől megelégedéssel kell megállapítanunk azt is, hogy a „kielégíthetetlen közügy" szolgálatában nem hiába pazarolta lelke kincseit, s az „Emlékjelek"-ben oly emléket állított magának is, mint a híres szobrász, vagy festő, a ki, míg másokat örökít meg, a saját nevét is megörökíti bennük és általuk! Könyve második része „Bizonyságok" czíinet visel, s egy lelkészszentelési s akadémiai tanári székfoglaló beszédén kivül, öt tanévmegnyitó, egy igazgatói beszámoló, öt ünnepi megnyitó beszédet és egy, a Sárospataki Lapok 15 éves pályafutását ismertető dolgozatot foglal magában. A mi szépet s jót az első részről elmondhattam, azt mondhatom a második részről is. Iskolai évet megnyitó beszédei mind egytol-egyig tartalmasok, eszméltetők ; ünnepi megnyitó beszédei lendületesek, mélyen járók. S mindegyiken ott vannak a szerzőnek, mint írónak erős jellemvonásai: a kompoziczió kerekdedsége s a stílus felséges szépsége. Mester mind a kettőben Radácsi, s követendő példaképen állítható minden író, minden szónok elé. Könyve nemcsak azért ragadott meg, mert benne nagyjaink emlékoszlopai között jártam s életük példáján önmagamat lelkesíthettem anyaszentegyházam önzetlen szolgálatára ; hanem azért is, mert tőle, mint írótól, mint műalkotótól is, igen sokat tanultam. Az „Emlékjeleket és bizonyságokat" azért a legmelegebben ajánlom, nemcsak azoknak, a kik a mult idők nagyjainak példája által önmagukat szeretik inspiráltaim, hanem az írni akaróknak és a gyakorló szónokoknak is. Oh, ha azok, a kik írni akarnak, megtanulnák Radácsi könyvéből a tiszta, világos konczipiálást és gondolataiknak művészi formában való kifejezését: nem látna napvilágot annyi értelmetlen, pongyola írás, mint napjainkban I S ha azok, a kik az elhunytak jellemzésére vannak sokszor hivatva, mint gyakorló szónokok, megtanulnák Radácsitól az igaz, hízelgés nélküli nemes jellemzést, az embermagasztalás helyett a jellemzettek életéből a felemelő tanulságok kiemelését: akkor nem válnának olyan émelygőssé, jóízlésű emberek előtt szinte botránkoztatóvá halotti vagy emlékbeszédeink! „Mesteri" óhajtva várjuk dolgozataid további köteteit! Hamar István.