Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-08-19 / 34. szám

adó nem tudja vagy nem akarja belátni, hogy annak a szegény munkásnak nem lehet elég az, a mit neki fizet. Hát egyék kevesebbet, egyék olcsóbb s kevésbbé tápláló eledelt; öltözködjék olcsóbban, télen ne fütsön, nyáron ne főzzön, s aztán .megélhet! Hát az ilyen gondolkozás és eljárás nemcsak szeretetlen, de igazságtalan, sőt embertelen is. Es a munkás ezen igazságtalanságot használja fel fegyverül a maga számára, s mivel legtöbbször az ő részén van az igazság: győz is. Mert a munkás meg ilyenformán okoskodik: a munkaadó épp úgy ember, mint én s honnan nyerte a jogot arra, hogy míg ő munka nélkül az élet minden javában bővelkedik, hogy neki egy perezre is nagyobb jövedelme legyen, mint a munkásnak egy egész hónapra, vagy több időre is, — hát nem könnyebben áldozhat a munkaadó minden veszteség nélkül pár fillért — mint ő, adja áldozatul testi-lelki erejének egy részét a nélkül, hogy azt méltányolnák, vagy csak meg is köszönnék. De a köszönömből sem lehet megélni. Az élelem, a ruházat, a lakás, a szén és fa és minden folyton drágul, csak az ő munkájának van mindig ugyanegy ára. A munkaadó, a drágasággal is számotvetve, az eladott munkát mindenkinek magasabb árban számítja, a munkás fizetése azonban nem emelkedik, marad a régi, mindig ugyanaz. így hajtják, így kényszerítik a munkaadók a munkásokat abba a keserű harezba, melynek baját mindketten érzik és viselik. És miért? Mert a munkaadókat nem a szeretet, hanem a legtöbbet a legridegebb önzés vezeti; az ezrekhez ezreket, a milliókhoz milliókat akarnak gyűjteni s hogy ez megtörténhessék, szembe szállanak a kis emberek nagy igazságával, hogy igazságtalanságukat érvényesítsék. S ez legtöbbször sikerül is, mert a telt zsebű gazdagnak nem nehéz, hogy a szegény, napi keresményéből éldegélő embert kiéheztesse s így munkára kényszerítse. Szemünk előtt a malommunkások harcza; vasárnapi munkaszünetet követelnek, s a gazdag részvényesek, a kik nem Istent, hanem csak a pénzt imádják, nem tudnak belenyugodni abba, hogy malmaik vasárnap tétlenségben álljanak, hogy szegény munkásaik kímélésével egynapi haszontól elessenek. Es a következmény? Ezrek, sőt százezrek érzik a lelketlen zsarolók kapzsiságának veszedelmét, mert a kenyér, daczara az idei jó termésnek, drágul; sőt ki vagyunk téve annak, hogy a legszükségesebb élelmiczikket, a kenyeret drága pénzért sem tudjuk beszerezni, mert nincs liszt, a miből kenyeret készítsenek. Ha másutt nem is, de itt a törvényhozásnak kellene közbelépnie, s kimondani a vasárnapi teljes munkaszünetet. Hetenként egy napon nem szünetelhetnének a gyárak, malmok és az azokban fogkozó munkások? Ne csodálkozzunk a nép valláserkölcsi siilyedésén, a mikor éveken át nincs ideje arra, hogy Istenére és lelke nemesítésére gondoljon, a mikor a gazdagok gazdagításáért el kell lopniok, vagy feláldozniok a nyugalomra rendelt napot, a vasárnapot is. A harcz munkaadók és munkások között sohasem volt annyira általános és kétségbeejtő, mint épp napjainkban, a mikor mindenféle iparos, sőt a földmíves és napszámos is béremelést követel, mert keresményéből képtelen megélni. S ezzel szemben a gazdag munkaadók közül csak nagyon kevés az, a ki a méltányosság álláspontjára helyezkedve, igyekeznék a munkások helyzetét javítani. De ha kevesen bár, mégis vannak ilyenek is. És ez így van jól; s a harcz akkor fog megszűnni teljesen, ha a gazdag a szegényben is embert és testvért lát, mert szegény és gazdag összetalálkozkoznak, mindkettőt pedig az Úr szerzi. Én az emberuek nemcsak testi, de lelki életére is gondolok, s midőn testi életének fentartására minden becsületes eszközt, mely isteni és emberi törvénnyel nem ellenkezik, megengedhetőnek, felhasználhatónak ismerek el, még fontosabb előttem a lelkek megmentése. Hát volna e tekintetben is valami tennivalónk ? Igen és különösen a nagyobb városokban. A fiú 14 éves korában belép valamely műhelybe, gyárba tanoneznak s tanul, jobban mondva húzza az igát reggeltől estélig. A mester legtöbbször csak igavonó állatnak tekinti, s kíméletes bánásmódban csak nagy ritkán részesíti. Csoda-e aztán, ha 4—6 évi tanonczkodás után, mialatt templomba nem járhatott, lelke művelésére egyáltalán nem gondolhatott, az élettel meghasonlott s elkeseredett emberré fejlődik, a ki az emberben csak ellenségét látja és ismeri s a ki szintén ellensége lesz mindenkinek? A szocziálistákat és anarchistákat az embertelenség, a szívtelenség neveli. De hát nem lehetne őket emberekké s testvérekké is nevelnünk? Meg kell próbálnunk s az egyháznak egyik főkötelessége, hogy az iparostanonezokra kiterjessze gondját, hogy őket a szocziálisták karmai közül a Krisztus kebelére emelje, hogy a romboló tanok helyett Krisztus szeretetet parancsoló tanait plántálja azoknak szívébe. Krisztustól kell megtanulni a munkásnak, de a munkaadónak is, hogy mindnyájan testvérek vagyunk s azért „egymásnak terhét hordoznunk kell". „Ne nézze ki-ki csak a maga hasznát"; „élj, de engedd, hogy mások is éljenek", majd ha ezen testvéries elvek és igazságok hatják át úgy a munkaadónak, mint a munkásnak lelkét: megszűnik a harcz s a krisztusi szeretet zászlója alatt az élet fentartásáért küzdők békében haladnak egymás mellett! Keresztesi Samu.