Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-07-22 / 30. szám

mi közöttünk, az ilyen szíven keresztül ömlik az égi szeretetnek varázslatos hatalma és szépsége a földre, az ilyen nő, a míg él, szemével és szavával, s hogyha meghal, áldó emlékével védi s oltalmazza övéit. Egy egész ember, a ki társai közül kimagaslott, ezt a vallomást teszi: „bármihez fogok, előbb mindig azt a kérdést intézem magamhoz: mit mondana ehhez édes anyám? kérhetném-e ennek sikerére áldását? s ha magamat azzal biztathatom, hogy helyeslését megnyerné, sikerét jónak és örvendetesnek találná, kedvvel fogok a munkához". A legjobb tanácsadó volt neki, a legjobb tanácsadó nekünk a drága anyára való emlékezés, s ha e parancsoló törvénynek, a köteles hálának rendelését úgy töltené be minden ember: sok kísértés megszégyenülne, sok tévelygés megegyenesíttetnék, sok harag elnémulna, sok zúgolódás imádsággá változnék, sok lélek menekülne meg a késő bánat emésztő férgétől, az Isten dicsősége lakoznék a szívekben, békesség uralkodnék e földön, jóakarat élne az emberek között s az Isten országának áldásai az emberiség közös kincseivé válnának. Bár érezzük, Testvéreim, hogy e koporsóban nyugvó szívnek gazdag hatása meg nem szűnik, mert a mi benne jóság és szeretet, a felett a félelmek királya diadalt nem arat: mégis kesergünk s a veszteségtől sújtott erŐ-telenek bánata szinte vitára kél. A kesergő özvegy élete osztályosát, szíve jobbik felét siratja ; azt a derűs, napfényes lelket, a ki munkáiban erőinek forrása, repülésében lelke szárnya volt, a ki nemessé tette örömét, szerető szóval, szerető kézzel simította el homlokáról a gondok redőit; azt az édes, boldogító hitvest, a kinek vonzó, derült, szép orczáján, szelíd szemében a nemes, tiszta léleknek vonásai ültek, ajakán az igazságnak és szeretetnek bizonyságai laktak, szívében az igazság és szeretet egymást átölelve tartották. Testvéreim! ha a házastársak szeretetükkel, hűségükkel s Önfeláldozásukkal egymásnak szívóben a hála ritka virágait fakasztják, akkor a félelmek királya az egyik szív dobogásának megszüntetésével rettenetes romboló munkát végez a másikban, a melyet a fájdalom miatt hangosabb dobogásra késztet. Van-e emberi hatalom, a mely békességet diktálhatna, bölcseség, mely enyhületet, szeretet, mely gyógyulást adhatna a háborgó, a vihartól korbácsolt, a megsebesült szívnek? Fel, a magasba tekints; fel, a magasba emelkedjél, a hol békeséget lelsz Istennél, nyugodalmat a hit, és gyógyulást az élet reménysége által; fel a magasba, a hol lakozásunk lesz örökkévaló, a mennyben ! a hol életünk felett az ítéletnek mérlegét atyai kéz tartja, a hol kiengesztelt szentség s örök irgalom ölelte kebelére kit a te szívedről a halál leszakított. Az édes anya koporsója mellett, a búcsú nehéz óráján, a hálás gyermekek lelkében a múltnak édes emlékei elevenednek meg s ezektel az emlékekkel együtt annak a jóságos őrangyalnak képe, a kinek Isten után legtöbbet köszönhetnek: örömeik tisztaságát, vágyaik nemességét, életüket. A legdrágábbat zárjátok ebbe a koporsóba, szeretett Testvéreim ! azt a szívet, a melynek gondja, imádsága, munkája mindenekfelett ti érettetek való volt; azt az önfeláldozó jóságot, a mely a gondokért, az aggódásokért, a szenvedésekért bőséges kárpótlást talált, ha titeket derülteknek, megelégedetteknek látott; azt a szeretetet, a melyet sem hű hitves, sem engedelmes gyermek, sem jó barát soha nem felejtethet. Az Istennek képe és hasonlósága reátok nézve a leghívebben az ő lelkében tükröződött vissza. Legyen áldott ti közöttetek; legyen áldott szívetekben a jó anyának emléke s könnyezve, de nem hitetlenül, bánattal, de nem vigasztalanul boruljatok le az Isten előtt és síró lelketek, bús szivetek hálájával magasztaljátok őt, a ki titeket oly bölcs, hívséges és szeretetteljes édes anyával áldott meg. A kihűlt szív élő szeretetének gazdag hatását mutassátok meg; vigasztaljátok egymást, gyámolítsátok az édes atyát, haladjatok „rendeltetésiek pályafutásin a jobb s nemesebb lelkeknek útján!" A vigasztalásra a hitet, a gyámolításra az erőt s a jobbak útjára a kisérő társat ott keressétek, a hova a megfáradott pihenni tért: a kegyelem kútfejénél, az atyai házban, a mi Istenünknél. A veszteség fájdalmának hullámcsapásai a család szűk körén túl sokaknak lelkét érintik; azokét, a kiket az atyafiság, vagy barátság kötelékei fűztek e pihenni térőhöz, s azokét is, a kik vele együtt munkálkodtak a jótékonyság gyakorlásának azon a mezején, a melyen oly sok az aratni való és kevés a munkás. A veszteségnek érzése könnyeket fakaszt azoknak szívében, a kik vele együtt a szeretet törvénye szerint forgolódtak a szegények asztala körül és könnyeket ültet azoknak szemébe is, a kiknek gondját felvenni, szükségét megelégíteni, bánatát enyhíteni igyekezett. S ha én, a ki e munka szemlélője voltam s a ki e mezőn, az áldozó szeretet mezején tanultam megismerni őt, s minél közelebb jutottam hozzá, annál magasabb fokára emelkedtem az iránta való nagyrabecsülésnek és szeretetnek, — ha én írhatnék koporsójára igaz szót, a mely őt jellemezze, egy mondatot írnék, a mely lelkének egész gazdagságát, szívének egész nemességót, nyájas, szelíd, munkás, szeretetteljes lényét, tulajdonságainak summáját leghívebben fejezi, ezt írnám: „Balogh Tihamérné jó asszony volt!" Talán a világ szemében ez nem sokat jelentene, de a mi ítéletünk szerint ez minden: az életnek czélja, jutalma egyaránt. E jóságnak elvesztése most bánatunknak oka, e jóságra emlékezés majd egykor vigasztalásunk lesz, hitünknek egyik erősítője, reménységünknek egyik élesztője. Egybeforrva egy bánatban s egy hitben, elkísérünk téged kedves halottunk oda, a hova bennünket az Úrnak két angyala vezet. Az egyik angyalnak, a félelmek királyának nyomában a sírig azon az úton, a mely a fájdalmak töviseivel van megrakva, a melyen könnyeket hullatva halad a vándor; a másik angyalnak, az élet urának nyomában a mi reménységünknek hazájába, a