Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-07-22 / 30. szám

Én tehát, a míg egyfelől szükségesnek ítélem, hogy a fiú- és a leánynevelés egyenlővé tétessék az általános műveltségre tartozó ismeretek közlésében, másfelől a női konstitúczió, a kedélyvilág, a hivatás figyelembe vétele mellett, csupán szorosan pedagógiai szempontból is perhorreszkálom a két nem külön irányú nevelésének megszüntetését és a coeducatiót. Még inkább perhorreskálom azonban ethikai szempontból. Nem mondom, hogy a coeducatio mellett a fiúgyermekek nem csiszolódnának s nem köszörülgethetnének le durvaságaikból és modortalanságukból; bár még ez is kétséges, mert — legalább az elemi iskolában — úgy tapasztaltam, hogy a vegyes iskolákban nem annyira a fiúk váltak jobb inodorúakká, mint inkább a leányok lettek durvábbakká és bizony a fiúk nem igen udvariaskodtak a leányokkal szemben. De ha még a fiúk jobb modorra tennének is szert a leányokkal együtt nevelődve, vájjon ez a külső jó eredmény felérne-e azzal az erkölcsi veszedelemmel, a mely a coeducatio mellett az iskolázás közép- és felső fokán okvetlenül bekövetkeznék ? A feministák azt hangoztatják, hogy ha a pubertás korában a fiúk és leányok együtt nevelődnének, a nemi indulatok nem támadnának fel oly könnyen bennük, )n'nt az elkülönített nevelés mellett, mert együtt tanulva, megszoknák egymást s kevésbbé vágyakoznának egymás után. Hogy ezt honnan vették a feministák, nem tudom ; de az kétségtelen, hogy homlokegyenest ellenkezik az igazsággal. Józan ésszel és a tapasztalat alapján ki merné azt állítani, hogy a serdülő fiúkra nézve kevésbbé ingerlők és vágyakat ébresztők a serdülő, fejlődő idomú leányok, ha mindennap együtt vannak velők, mintha tőlük külön neveltetnek ? Vájjon a flirtelés, az egymásnak megtetszés, a viszonykötés inkább ki volna zárva amúgy, mint emígy? A példák épen az ellenkezőjét bizonyítják. Ám tekintsenek csak a feministák, ne messzebb, csak a svájczi egyetemekre s meg fogják látni, hogy a coeducatio következtében hány leány bukik el erkölcsileg és válik szerencsétlenné egész életére. Pedig ott már nem éretlen, a következményeket mérlegelni nem tudó, hanem érett korú fiúk és leányok vannak együtt. Hát még mi lenne, ha a két nemet a pubertás korában bocsátanánk össze ! Bizony akkor nemcsak iskola-orvosra, hanem még másra is szükség volnál A coeducatiót tehát, a nevelés középfokán, erkölcsi tekintetben a legveszedelmesebb dolognak ítélem, s hiszem is, hogy a feministák minden ez irányú törekvése hajótörést fog szenvedni a józan felfogás és az erkölcsiség szikláján. Pedagógus. TÁRCZA. Gyászbeszéd A. Balogh Tihamérné koporsója felett, írta : Haypál Benő, budai ref. lelkész. * Gyászoló Testvéreim ! A koporsó mellett az elmúlás és élet gondolatjának ezer kérdése ostromolja a törékeny embernek háborgó szívét. A kinek búsulása olyan, mint a pogányoké, kiknek reménységük nincsen, az csak az örök természetnek változatlan munkáját látja .itt, azt a bizonyosságot érzi, hogy elhullunk mi mindnyájan, mint a fáknak levele: az elmúlás a természet törvényének valósága. A kinek mély a bánata, a kinek nemcsak az elmúlás törvénye fáj, hanem a szive is, az a természet törvénye felett egy másikat keres, biztatót talál; nem elégszik meg a földdel, mit lábaival megtapod : eszményibb élet után érez vágyat ébredező bánatos szívében. E vágyat a szív szenvedése, a szenvedés könyhullatása teszi élővé, mint termékenyítő eső a virágot. Az ilyen vágyódástól ihletett ember megérti az égi szót: „a hit oly dolgoknak valósága, a melyeket remélünk s a mely dolgok nem láttatnak, azoknak bizonyos mutatója". A kesergő szeretet hite valóság gyanánt érzi azt, a mit remél s bizonyosnak tudja mit nem lát: az Istennek kegyelmét s a hajlékot, mely szereztetett nekünk a Jézus érdeméért. Mi a koporsó mellett nem csupán a természet törvényét látjuk romboló munkájában, hanem keressük a hit valóságát, kutatjuk a mennyei hajlékot s a meggyőződés bizonyosságával tudjuk a mennyei kegyelem ölén azt, a kit e földön elveszítve siratunk. Testvéreim! e koporsó mellett a mély bánat, a kesergő szeretet hullatja könnyeit, siratva a nőt s az édes anyát: a nőt, a kinek homlokán annak a dicsfénynek sugarai ragyogtak, a mellyel az Istennek kegyelme akkor ékesítette meg a női nemet, a mikor a Megváltó anyját az Űr angyala örömmel köszönté; az édes anyát, a ki az anyaságnak fájdalmas és édes, aggodalmas és boldogító törvényét szeretettel és szelídséggel töltötte be s Isten előtt magát megalázva várhatta, hogy az Úr alkalmas időben felmagasztalja; a hivő nőt és szerető anyát, a ki az élet örömeit büszkeség nélkül, szenvedéseit megadással viselte, férjének támasza és mindene, házának angyala volt, szívében hitet hordozott, mely Istenhez, szeretetet, mely övéihez, jóakaratot, mely embertársaihoz fűzte s az életnek legdrágább áldásait élvezte : a gyöngéd kíméletben, a melylyel osztályos társa övezte körül, a hálában, a mellyel gyermekei s a tiszteletben, a mellyel embertársai becsülték meg orczáját. Az ilyen női lélek a földnek ékessége, az ilyen szív gazdag tárház, a melyből úgy árad szét férjére, gyermekeire s környezetére az áldás, mint napból az éltető sugár; az ilyen lélek az Isten jóságának záloga