Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-04-15 / 16. szám

vétkor feltámadásról, örök életről csak szubjektív értelemben prédikálunk. Hát Pál apostol bizonyára nem hanyagolta el a Krisztus feltámadásába vetett hitnek ezen befelé ható erejét. A Krisztus halá-' Iában és feltámadásában untalan elibiink állítja a nagy erkölcsi törvényt, hogy halál nélkül nincs feltámadás, nincs Krisztusban való élet sem itt, sem másutt sehol. Az örök élet, amaz elevenítő lélek a Krisztus által adatik; de a feltámadás hite csak úgy lehet életnek illata mibennünk, ha elmúlt a halál illata, ha előbb a krisztusi lélek, mint tisztító tűz hatja át lelkünket és segít megöldökölni mi bennünk a testnek tagjait. Ez az ember bensejében a természeti tünemények analógiája szerint lefolyó halál és feltámadás azonban elválhatlanul oda van fűzve egy történelmi személyhez, illetve eseményhez: a megfeszített, de sírjából győzelmesen feltámadó, örökké élő Krisztushoz. Jézus él, ez a keresztyén hitnek a feltámadáson nyugvó bizonyossága. Nem adiaforon hát: feltámadt-e Jézus, vagy nem; mert a ki megérti az emberi szív legmélyebb szükségleteit és vágyait, azt nem elégítheti ki az a magyarázat, hogy él a Jézus, mint valami elvont és ismét megszemélyesített abszolút, tökéletes életelvek szinthezise, mint egy megszemélyesített categoricus imperativus. A hivő és vágyó lélek kinyújtja a maga érző szerveit, azzal a biztos tudattal, hogy megragadhatja az élő Krisztust úgy, mint egy személyes élő valóságot, hü pásztort és barátot. Csak az olyan egyéni élet a bővelkedő és termékeny, a mely a Krisztus feltámadásán alapuló örök élet reménységével teljes. És csak az olyan egyház bővelkedik az életben, a mely nem csúszott le a „teljes" Krisztusba vetett hit szilárd talajáról. A keresztyénség nem kis életet, hanem nagy életet hirdet; hirdeti azt, hogy a kik Krisztusban lakoznak, azok nem vesztek el. A keresztyénség tehát úgy az egyén, mint az egyház életére nézve azt hirdeti, hogy annak nagynak, gazdagnak, bővelkedőnek kell lennie Istennek dolgában, a szeretet minden munkájában. És ez nem is lehet másként, mert a maga kis életét odaköti ahhoz a nagy Élethez, ahhoz az örökké élő Valósághoz, a ki mert harmadnapon feltámadott, lett Úrrá, Krisztussá, isteni megváltó erők örök forrásává. Mert nem hiábavalók a ti hitetek, — a ti munkáitok! Mindenütt látsz és találsz bizonyságokat! De talán azért van annyi lemondás, meghátrálás az egyéni és egyházi életben, mert a mi hitünk és keresztyénségünk sorvadó. Hirdetünk húsvéti örömöt, de nem realizáljuk a húsvéti tényből származó, be- és kifelé irányuló élethatásokat. „Kikapcsolunk" sok mindent azon követelményekből és váradalmakból, a melyekre a húsvéti tény bennünket feljogosít. Nem alkalmazunk magunkra és másokra nézve elég gazdagon ennek építő erőiből. Sokszor csak a felszínen mozgunk és nem hatja át igehirdetésünket sem az élő Krisztusból kiáradó tűz és világosság. Sokszor csak olyan összezsugorodott, „kis" evangéliomot és nem azt a nagy, mélybe lenyúló és a magasságba emelő örömhírt hirdetjük; valami részleges Krisztust és nem azt, a ki meggyőzte a világot. Nekünk bele kell helyeznünk magunkat és másokat az „Istenországába" és fel kell tüntetnünk ennek teljességét, egész tökélyét, fenségét és végtelenségét. Kicsinyek vagyunk, szegények vagyunk, ebben a gondolatban keresünk sokszor menedéket és mondunk le arról a nagy életről és sok nagy munkáról. A keresztyénség a világgal és a feladat nagyságával szemben soha sem érezte a maga kicsinységét; ezzel szemben mindig azt a nagyságot érezte, a melyet a győzedelmes Krisztus biztosított számára, a vele való hit- és szeretetközösség által. Ily értelemben a mi protestáns egyházunk sem lehet „kis" egyház és nem szabad lemondania egyetlen oly szent feladatról sem, a melyet Krisztus az ő tanítványai, illetve egyháza számára kijelölt. A ker. egyház élete ily értelemben nem lehet szegényes, megalkuvó, meghátráló, lemondó élet. Az a kilátás, a melyet a húsvéti történet tár fel szemeink előtt, kell hogy bátrakká, bővelkedőkké tegyen bennünket az életben és Isten azon munkáiban, a melyeket az 0 dicsőségére kezdeményezünk. Erezzük kicsinységünket, de látjuk az isteni kegyelem fenségét; érezzük a mi erőink elégtelenségét, de látjuk, hogy mily bőven vehetünk a dicsőségesen feltámadott, győzedelmes Krisztus által a kegyelem gazdagságából. Itt látjuk a keresztet . . ., a halált, de látjuk a győzelmet . . . az elnyelettetést, szinte a diadalomig. B. Pap István. Erdélyi speezialitások.* Tisztelt Szerkesztő Úr! Örömmel olvastam b. lapja hasábjain a minap a Kálvineumról szóló hírben, a hol az erdélyi kerület hozzájárulásáról volt szó, hogy ha ilyen fontos dolog körül Erdély a zsinati képviselők arányszámát veszi alapul, hogy kevesebbet fizessen, akkor nem ártana majd az államsegély stb. felosztásánál -is ezt s a lélekszámot venni alapul. Nem azért örültem, mert Erdélyt ütik, hanem mert az igazság megszólalt, De van még ezen* Ezt a levelet egy gondolkozni szerető erdélyi ref. lelkész kezéből vettem. Aktuális vonatkozásánál fogva érdemesnek ítéltem a nyilvános közlésre is. Szerk.