Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-04-08 / 15. szám

magam a kérdéshez, igyekezvén a kérdést más oldaláról is megvilágítani. Morvay Ferencz a kéregetés beszüntetésére nézve ezt javasolja : „Munkáljon oda mindenik egyházkerület, hogy segélygyűjtést az egyházmegye jól megokolt véleménye alapján, az egyházkerület pártolása mellett, csakis sürgős és igazi érdek által indokoltan, egyedül a konvent engedélyezhessen, s más kérőívvel, mint a melyet a konvent elrendel, az egyházakat megkeresni, hogy úgy szóljak, terhelni ne lehessen." Czikkíró szerint ezzel a kérdés rendezve volna. Vájjon van-e a konventnek jurisdictiója arra, hogy gyűjtéseket engedélyezhessen? Nincs. Az országos gyűjtésre szóló engedélyek kiadása a belügyminisztérium hatáskörébe tartozik, a mint azt az 1882. évi 18,613. sz. belügyminiszteri rendelet szabályozta. De talán gyakorolhat befolyást az irányban, hogy mely egyházközségnek adja meg a miniszter az engedélyt az országos gyűjtésre? Ily irányú felterjesztést az egyetemes konvent valóban tett 1904. júniusban tartott gyűléséből 18. jegyzőkönyvi sz. c) pontjában. A feleletet erre megtaláljuk ugyanazon évi októberi konventi jegyzőkönyv 84. lapján, a hol a vallás- és közoktatásügyi miniszter felvilágosítja a konventet, hogy az egyházak részére az országos gyűjtési engedély eddig is csak úgy adatott meg, hogy minden egyes esetben az illető egyházközségre nézve illetékes vármegye főispánja felhivatott, hogy a felettes egyházhatóság (az illető ev. ref. egyházkerületi püspök) meghallgatása mellett, a kérelem teljesíthetőségére nézve jelentést tegyen, s csakis az egyházi felettes hatóság pártoló nyilatkozata és a főispánnak erre alapított véleményező jelentése alapján adatott meg a belügyminiszter által az engedély. A mennyiben pedig a konvent még ezenfelül a konvent elnökének pártoló felterjesztését is kívánná, erre nézve a vallás- és közoktatásügyi miniszter nyilatkozatot kór. A konvent azonban, mint az idézett jkv. 49. sz. a határozat mutatja, ezt nem kívánta, hanem megelégedett azzal, hogy az illetékes egyházkerület püspöke liallgattassék meg. S ha Morvay Ferencznek most már panasza van egyik-másik engedély megadása ellen, mint p. o. jelen esetben a budafoki egyházé ellen: panaszát és kifogásait az illetékes egyházkerület, — jelen esetben — a dunamelléki kerület püspökéhez kellett volna adresszálnia. De hát, tegyük fel, hogy Morvay Ferencz és a vele egy nézeten levők egyházhatóságaink hangulatát úgy megfordítják, hogy az egyházkerületek csakugyan oda munkálnak, hogy egyenesen utasítják püspökeiket, hogy a könyöradomány-gyűjtés engedélyezését ne pártolják s így a miniszter azt nem adja meg. Micsoda előnnyel lesz ez reánk nézve? Megszűnik-e teljesen a kérőívek, esdő szózatok, avagy egyházak s más közczélok részére kéregetők zörgetése ? A mi egyházközségeink esdő szózatai elmaradnak; de nem maradnak el a más felekezetbelieké, nem szűnnek meg a kulturegyesületek, jótékonyczélú sorsjátékok, apáczák stb. bennünket is felkeresni, s miután magunkat e téren kinullázzuk s a felekezeti jogegyenlőséget magunk ássuk alá, összes eredményünk nem lesz egyéb, minthogy megóvtuk néhány felsőbaranyai lelkésztársunk nyugodalmát, a mennyiben akkor kevesebb iktatni valójuk lesz. Megéri-e ez az eredmény azt, hogy az egyházkerületek idemunkáljanak ? Alig hiszem, hogy jobban gondolkozva rajta még Morvay Ferencz is igennel felelne e kérdésre. És hát olyan nagy baj-e az, elviselhetetlen teher-e csakugyan, hogy némely gyülekezeteink esdő szózatokkal fordulnak az egyházak lelkészeihez; sőt vájjon olyan felháborító dolog-e az is, hogy nemzeti kulturális s más egyéb nemes czélok megvalósításánál az intéző körök a református egyház lelkészeit is odaszámítják a nemes és magasztos czélokért küzdők és áldozók kicsiny, de lelkes csapatába ? Vagy nem sokkal elszomorítóbb volna-e, ha lelkészeink olyan világításban állanának immár a világ előtt, mint a kikre egyházi, társadalmi, hazafias czélok szolgálatánál, az ezekhez szükséges áldozatkészségnél számítani egyáltalában nem lehet ?! Hogy szegények vagyunk, az igaz, s hogy e miatt mindnyájan mindenütt nem áldozhatunk, az is meglehet. De hogy az áldozatkészégtől ezen alapon teljesen távol maradjunk, az nem volna méltó mihozzánk. Sőt nem méltó még az a felháborodás sem, a mit Morvay Ferencz a sok hozzáérkező kérőív miatt érez. Egy másik lelkésztársam hasonló gondolkozással szintén méltatlankodva beszélte, hogy egy évben megolvasta a hozzáérkező kérőivek stb. számát s az megközelítette a 80-at. S mikor megkérdeztem, hogy hányra adott kedvező választ, kiderült, hogy egyre sem, mert valamennyire úgy sem adhatott volna. Úgy járt hát el, mint az egyszeri jogász, ki havi pénzéből adósságait nem rendezhetvén, úgy oldotta meg a kényes kérdést, hogy egyik hitelezőjének sem fizetett semmit. De van a kérdésnek másik oldala is, különösen az egyházak esdő szózatait tekintve. Én legalább úgy tekintem ezeket, mint a melyek nemcsak a hívek áldozatkészségére apellálnak, hanem arra is alkalmasok, hogy a más vidéken lakó híveket az illető gyülekezet dolgai felől tájékoztatják s a közel s távol levő gyülekezetek érdeklődését s a hívek együttérzését felébreszteni, erősíteni hivatva vannak s a Krisztus egyházában együtt élők lelki közösségének tudatát ápolni alkalmasok. S ha így mindenik egyház nem küldhet is anyagiakban valamit a kérőívet kibocsátó egyháznak, küldhet legalább jó szót, szívből származó biztatást, atyafiságos üdvözletet, s ez még mindig többet ér, mint a méltatlan felháborodás hangja, a mellyel senkinek sem használunk, de az illető egyháznak anyagaikban is kárt okozunk. Elvégre az adakozás nem kényszermunka, csak a „jókedvű adakozót" szereti az Isten I Ha valakinek nincs módjában adakozni, azon semmi bosszú nem tétetik azzal, hogy neki is küldetik egy ily kérőív. Abból pedig, hogy Felsőbaranyában olyan nagy a nyomorúság (erről is tudnék különben saját tapasztala-