Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-04-01 / 14. szám

nincs színe, sava és zamatja!" Gondolom, hogy micsoda szomorú tapasztalat adta a derék bíráló tollára ezeket a szavakat. De engedjen meg, nem szerencsés formát választott keserűségének kifejezésére. A józan hit s annak prédikálása ellen támadólag lépni fel annyi, mint a református dogmát ostromolni. Hová fejlődünk, ha még a józan hit hangoztatásáért is elítéljük lelkipásztorainkat ! ? Mert azt mondanom sem kell a bírálónak, hogy a józan hit korántsem az, a mit a tudomány észhitnek (fides rationalis) nevez, s mely a maga egyoldalúságával, az észnek szinte istenítésével kétségkívül elvetendő. A józan hit az, a mit a ref. dogmatikák általában tanítanak; s a mit a jó, öreg Somosy jellemzően így határoz meg: „A hit, szintúgy, mint a tudás, erős és kielégítő okokon alapult meggyőződés(Ker. hittudomány. 17. 1.) Az ilyen hitben van meg a keresztyén fidesnek mindhárom ismertető jele: a notitia, assensus és fidutia. Erre a hitre oktatjuk a konfirmáczióhoz való készítés alkalmával is gyermekeinket, mikor a kátéból azt tanítjuk nekik, hogy a reformált ker. vallás igazságai mind a józan okossággal, mind a szentírással legjobban megegyeznek. De nem akarok itt bővebb dogmatikai fejtegetésbe bocsátkozni, a mi a tudós bírálóval szemben különben is felesleges. Ennek elmondását azonban szükségesnek tartottam. Még csak azt említem meg, hogy mi a Tiszántúl dr. Erdős József jeles tankönyve (Keresztyén hittan ós erkölcstan) nyomán gimnáziumi növendékeinknek ezt tanítjuk: „Nagy az eltérés a róm. kath. és prot. felfogás közt a hit tárgyára és okára nézve is, a mennyiben a protestantizmus mindenkitől megkívánja, hogy ismerje és tudja: mit és miért hisz (ez a fides explicita); a róm. kath. egyház ellenben az általa körvonalozott tantételeket és rendszabályokat minden indokolás vagy kifejtés nélkül kötelezőleg rákényszeríti minden jámbor hivőre (ez a fides implicita)." Ha hát az iskolában ezt tanítjuk, mint helyes prot. hitelvet s mint a mely épen megkülönböztet bennünket a romanizmustól, — kérdem, nem lehet-e akkor ugyanazt hirdetni növendékeinknek a szószékből is? A másik bírálói megjegyzés, melyre észrevételt óhajtok tenni, a Dunántúli Prot. Lap ez évi 11. számában jelent meg. Szól ekképen: „A 271. lapon (a Papi Lexikonban) ezt olvassuk: „És most tihozzátok fordulok konfirmáló ifjú hívek I" Helyesen: konfirmálandó ifjú hívek! Igaz, hogy nem egy műveltnek látszó egyén mondja ezt divatból: „Ma konfirmált a fiam, vagy a leányom". De a ki kerüli a nyegle felületességet és ismeri e szónak elég egyszerű és világos jelentését, az nem fog menni a világtalannak útján. Mi, a kik egyetlen konfirmálandó gyermeket sem konfirmálunk úgy, hogy meg ne órtetnők vele, mi az a konfirmáczió, nem adhatunk táplálékot az ilyen értelmetlenségnek. Elvégre annyit minden református embernek tudnia kell, hogy nem az ágendás gyermekek konfirmálnak (kit? talán a papot ?), hanem a pap konfirmálja őket. Azért nem hagyhattam megjegyzés nélkül e hibás kifejezést, melyről különben azt hiszem, csak sajtóhiba, mert azt nem tételezhetem (nem is tételezem) föl a különben szép beszéd írójáról, hogy ő maga is tévedésben volna és tévedést terjesztene ilyen elemi dolgokban". Eddig a bírálat. Kemény beszéd ez. Engem is illet, mint szerkesztő-korrektort. De kinyilvánítom, hogy az illető erősen megrótt szó nem sajtóhiba; a szerző öntudatos gondolkozásának a kifejezése és mint ilyen, egészen helyes dogmatikai felfogásból ered, bármennyire ellenkezni látszik is a köznézettel és megszokott rossz szóhasználatával. Vizsgáljuk csak egy kissé a dolgot közelebbről és mélyebben! Kálvin, elvetvén a konfirmáczió sákramentomi jellegét, az apostoli kor hiterősítő szokását kívánta meghonosítani, t. i. a ker. vallástanítást, azzal a czéllal, hogy a gyermekek vagy a felserdült ifjak az ő hitükről a gyülekezet színe előtt számot adjanak. (Institutio 1836-iki kiad. magyar ford. 249. 1. és az 1559-iki kiad. magyar ford. IV. k. 13. fej.) Sehol egy szó sincs arról nagy, alapvető művében, hogy a lelkészek erősítik meg hitökben az ifjakat. A reformátorok általában nem nagy jelentőséget tulajdonítottak a konfirmácziónak. Luther a szentelt víz mellé tette és csak czeremóniának nevezte. (Luther M. három alapvető reformátori irata, magy. ford. 259. 1.) Ez a szertartás a XVIL század végéig nemhogy fejlődött volna a prot. egyházakban, de elhanyagolva, határozottan visszaesett. A pietizmus újította fel, tette általános és ünnepélyes szertartássá. Sperer kimondta: a konfirmácziót űgy kell tekinteni, mint a keresztségi kötés megújítását és a keresztségben tett fogadás megerősítését. íme, még mindig az a gondolat, hogy a gyermek erősíti meg szövetségét és hitét s nem az egyház, annál kevésbé a lelkész erősíti őt meg hitében. A konfirmáczió elnevezést is a pietista korban kapták fel a protestánsok. Ez nem reformátori név. Állítólag Brémában Undereyk használta először 1672-ben (E. Böhl: Dogmatik. 1887. 562. 1). Hogy az ősi katéchuménos helyébe mikor lépett a helytelen konfirmandus szó használata, azt hamarjában nem tudnám megmondani ; de bizonj'os, hogy róm. kath. eredetű. Ott a püspök a konfirmans és a bérmagyerek a konfirmandus. De ha mi a lelkészt hiterősítő joggal felruháznánk, akkor már megtennénk az első lépést az áldozárság és a papság isteni intézménye felé. Mi reformátusok Sperernek és követőinek felfogását sem tesszük mindenben magunkévá, s azt tartjuk Böhl-le 1, hogy a konfirmácziónak balgatag értelmezése az, mintha általa a katéchninénus a keresztségben tett szövetségét megújítaná (Dogmatik 562. 1.). Azt valljuk, a mit dr. Erdős József idézett müvében röviden így foglal össze: „A református ker. egyház eleitől kezdve szükségtelen külsőségnek nyilvánított minden evangéliomellenes cselekményt s az ú. n. konfirmáczió helyett a felnőtt gyermekeknek az úrvacsorához való előkészíté-