Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-04-01 / 14. szám

befolyásolják alapérzelmeit és példázatunk emberében a félelem érzetét keltették fel. „Féltem!" Nem épen hogy rettegett volna, csakhogy egyáltalában irtózott az Istenre gondolni. Ha barátai a beszélgetést az Istenre irányították, emberünk nagy hirtelenséggel más tárgyra tért át. A legnagyobb nehézséggel járt, hogy valaki a Mindenhatóról szóló beszélgetésbe belevigye. Mindenről másról, csak 0 róla ne ! Azokhoz hasonló lett, a kikről Pál apostol így ír a Rómaiakhoz intézett levelében: „Az Isten igazságának nem adták magokat alája". Az Istenre való gondolás légköre idegen volt reá nézve, s ha ebbe került, kétség és nyugtalanság fogta el. így van ez az olyan emberekkel, a kiknek isteni adományait rozsda emészti és a kik nem érvényesítik erőiket a közös szolgálatban. Az Úrtól való elidegenedésük meglátszik az Úrra gondolni nem akarásból, s hogy az ő visszatérésének még a gondolatát is igyekeznek elűzni maguktól. Ha erkölcsileg és szellemileg egészségesek volnánk, oly buzgón és oly örömmel gondolnánk mindenkor Istenre, mint a hű férj az ő szerető és jó feleségére. S nézzük csak, mi volt az eredménye az Istenre gondolástól való félelemnek ? Nem eredményezett az benne erkölcsi megjavulást. Meglehet, hogy néha-néha imádkozásra késztette, vagy talán elvitte a templomba is; de sokkal inkább hihető, hogy még mélyebbé tette lelkében az Istentől való idegenkedést. A félelem nem vezet senkit megszentelődésre. Hanyag volt továbbra is. Sőt mindig mélyebbre ásta a gödröt s abba mind önzőbb és Tomlásra vivő indoleneziával rejtette el urának kincsét. De mi mindennek a vége ? Mi a végzete az ilyen eljárásnak? Lehetetlen, hogy talentumunkat elássuk és mégis megtartsuk. Az Isten világrendjében ép úgy megvan a törvénye az elfajulásnak és hanyatlásnak, mint a megújulásnak és előrehaladásnak, — és az elásott kincs mindenkor a pusztulás martalékává leszen. „Vegyétek el tőle a talentomot!" Nem önkénykedő ítélet ez. Nem is olyan ítélet ez, a mely csak abban az ünnepélyes, utolsó órában mondatik ki, a melyben Isten színe előtt megjelenendünk. Annak ideje mindenkor jelen van. „Most van az ítélet !" A pusztulás erői megkezdik munkájokat a talentomon, abban a pillanatban, a mikor elástuk. Kezdjük elveszteni azt, abban a szempillantásban, a melyben megszűntünk azt használni. Az az élej, a mely kamatot nem hoz, el fogja veszíteni tőkéjét is. „A kinek nincs, a mije vagyon is, elvétetik tőle !" Ha életünket gondatlan önzésben éljük le, lelkünknek minden altruista idege elsorvad. Ez rémítő, irtóztató bizonyosság. Az ember kezdheti életét szerény tőkével és bevégezheti úgy, hogy nem marad egy árva fillére sem. „Vessétek ki a haszontalan szolgát a külső sötétségre!" JEz sem önkénykedő és szeszélyes ítélet. Ha mi magunk oltjuk el a világosságot, ha elfojtjuk és elvonjuk tőle a levegőt önző és gondatlan tétlenségünk által, — mi következhetnék el reánk más, mint a sötétség? Felemelő valami, a mikor látunk öregeket, a kiknek hűséggel és bölcseséggel használt talentumai fénylenek, ragyognak, mint a nap. Felemelő az ilyen embereket szemlélni öregségükben. Lelki hajlékuknak minden szobája ki van világosítva, az egész házat édes zene hangjai töltik be, és minden elő van készítve az Úr eljövetelére. De fájdalmas, borzasztó látni embereket, a kik kialudt lámpákkal érkeznek, s a kik már "benne vannak a sötétségben, a pusztulásban, a melybe az Isten nélkül való tétlen élet vezet. „Ott lészen sírás és fogaknak csikorgatása!" Nem fűzök e szavakhoz semmit. Hagyom csak úgy, a mint vannak. Oh azok a keserű könnyek, a melyek az éjszakában, a lelkifurdalás örökös éjszakájában hullanak! Annak az életnek, a mely ostoba ön-lebecsüléssel kezdődött, vége csak sötét, zordon tönk lehet! H. I. K ÖN Y VTS M E RTETÉS. Hitelvi vonatkozások a „Papi Lexikon" bírálatára. Mindenkor nagy hálát és köszönetet érzek a Papi Lexikon azon tisztelt bírálói iránt, a kik, a szakértelmet jóakarattal, az igazságot szeretettel párosítva, nyilvánítják véleményüket A kiknek czéljuk nem az elkeserítés és ledorongolás, hanem a jó és rossz, a helyes és helytelen egyaránt méltányos feltárása által annak az őszinte munkálása, hogy az említett Lelkészi Tár minél hasznavehetőbbé és tökéletesebbé váljék. Én, mint szerkesztő, mondhatom, sokat tanulok a lelkiismeretes bírálatokból s a belőlük merített tanulságokat az újabb-újabb kötetekben gondosan igyekszem értékesíteni. A mit nem helyeslek a bírálatokban s olyan, mely a Tár irányára, jellegére, czéljára, vagy külső Ökonómiájára tartozik, tehát szorosan érinti a szerkesztői feladat körét, arra rendszerint a Papi Lexikon előszavában szoktam megtenni — mindig az ügy érdekében, sine ira et studio — észrevételeimet. Most azonban olyan bírálói megjegyzésekre kívánok röviden reflektálni, a melyek nem a szerkesztésre vonatkoznak. Azért teszem azokat e b. lap hasábjain. A megjegyzéseket, illetve kifogásokat dogmatikai vonatkozásuknál fogva eléggé lényegeseknek tartom arra, hogy velük foglalkozzam, pusztán a tárgyat nézve és a bírálók személyétől teljesen eltekintve. Czélom nem az okvetetlen kötődés és vitatkozás, hanem a jóakaratú felvilágosítás ós tisztázás az érintett s alább említendő kérdések ügyében. Ismétlem, hogy a Lexikon méltányosan ítélkező bírálói iránt általában hálára és köszönetre vagyok kötelezve. A Prot. Egyh. és Isk. Lap bírálója (1906. 5. sz.) egy helyen ezt írja: „Kerekes Gyula hangsúlyozza beszédében a józan hitet. Ah! kedves lelkésztársam, az ifjúság hit dolgában nagyon is józan és reáférne egy kevés abból a pünkösti részegítő italból! Az ú. n. józan prédikálás és vallásosság olyasvalamit jelent, a melynek