Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-04-01 / 14. szám

nemcsak nem rendült meg nagy változások idején, hanem sokszor maga idézett fel nagy viharokat maga ellen és mégis a legkedvezőtlenebb helyzetekben akkor is teljesen nyugodt volt, a mikor ellenfelei tomboltak a lázas izgatottságtól. Nos tehát ez az erős, bátor, sőt kemény férfiú, Kovács Albert, volt theologiai-akadémiai tanár, Török Pál ravatalánál sírt, zokogott keservesen, mint a gyermek, a mikor édes atyját veszíti el, s megtörve, megsemmisülve, mint az, a kinek minden reményei összeomlanak. írják fel ezt Kovács Albert életrajzába azok, a kik a fölött tanakodnak, hogy az az erős, kemény ember talán csak értelemből és akaratból volt összekovácsolva ! írják meg, hogy Török Pál halálakor a szivéből feltörő fájdalom árja elborította a hideg ész okoskodásait és széttörte az akarat vasoszlopait ... Ez a sirás többet jelent, mint sok ékes fejtegetés. Mert annak a kérdésnek feltevésére ösztönöz: Micsoda zuhanás lehetett az, a mi Kovács Albertet így megdöbbentette? Az alkotások sorozatában micsoda szünetelésnek kellett bekövetkeznie? Mily munkás kéznek kellett a műről levétetnie s mily erélynek e földről elszállania, hogy Kovács Albert ajkain a mélységes aggodalom fagyassza meg a büszke mosolyt s hogy szemei könybe lábbadjanak ? Nem csoda, hogy Török Pálnak utódot keresve, kemény tusát vívtak a dunamelléki ref. egyházkerület vezéremberei, s a mikor kitűnt, hogy a püspökség terhe és dicsősége Szász Károlynak jut, egészen természetesen következett a budapesti ref. gyülekezetre nézve az az eredmény, hogy Török Pálnak a papi székben két utóda is lett. Hogy két utóda lett, ez nem azt jelenti, hogy az utódok erőinek egyesítésével lehetett csak a nagynevű előd hiányát pótolni. A mikor a budapesti ref. gyülekezet két kiváló lelkészt is választott magának az 1884-dik év folyamán, t. i. előbb Papp Károlyt, majd az időközben püspökké is elhívott Szász Károlyt: akkor már nemcsak Török Pál helyének betöltéséről volt szó, hanem az újabban előállott sokféle feladat megoldásáról is. Akkoriban már a püspökre nemcsak az a kötelesség terhe nehezedett, hogy saját egyházkerületét kormányozza, hanem az is, hogy az egyetemes konvent szervezési munkálataiban részt vegyen. A budapesti lelkészeknek pedig, mivel a népességgel együtt a reformátusok száma is rohamosan szaporodott, új központokat kellett hamarosan alkotniok, a vallásoktatást a megváltozott viszonyokhoz képest szervezniük, templomokat és gimnáziumot építeniök, a Kálvin-téri igehirdetés s az egyház rendes menetének irányítása mellett. Mivel tehát Török Pál utódainak nemcsak a régebben megkezdett munkát kellett folytatniok, de új munkákat is kellett vállalniok, nagyon helytelen dolog lenne, ha őket egymással összehasonlítgatnánk. Különben is egy tekintet után egyéniségükre ki kell mondanunk, hogy jellegzetesen különböző emberek voltak mind a hárman. És nagyságuk is egészen különböző. Török Pál nagy volt a SZÍVÓS, kitartást igénylő erélyes szervezésben, Papp Károly az egyházi ékesszólás egén tündöklött, Szász Károly pedig a sokoldalú ós lankadni nem akaró szellemi munkás példányképe. * * * Idézzük fel előbb annak a képét, a ki előbb költözött el 1 Azzal, hogy Papp Károlyt, mint az egyházi ékesszólás nagy mesterét tüntetem fel, egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy egyszerűen csak kiváló előadó volt. Igazi nagy szónok csak az lehet, a kinek a szive tele van lelki kincsekkel. A szónoklás régi, pogány mesterei szerint is a szónoklás művészete nem az actioval kezdődik, hanem az inventio-val. Es míg a szónok innen oda jut, hogy a szó szárnyára bocsátja a felséges gondolatot, nagy munkát kell végeznie. Az igazi nagy szónok nem beszél addig, míg nincs miről beszélnie. Mint a hangya gyűjtöget folyton; szorgalmasan olvas, tanul, tanulmányozza az életet, s mikor hatalmas értelmével a mondanivalóját úgy elrendezte s mindent úgy a maga helyére állított, hogy nemcsak Ő tudja, mit fog mondani, hanem azt is tudja, hogy a kik hallgatják, meg fogják érteni s akaratukat az ő szónoklatából kisugárzó erő szolgálatába bocsátják: csak akkor nyitja meg ajkait szólásra. Az evangéliom szerint is: „a szív teljességéből szól a száj!" (Máté 12, 34). A nagy apostol pedig azt a komoly kérdést intézi mindazokhoz, a kik prédikálni akarnak, de soha az Isten oltáráról tüzet nem vettek: „Mi módon prédikálnak, ha nem küldetnek!"' Oh valóban nehéz, az igaz, hogy dicső szolgálat az evangéliom hirdetésének szolgálata! Felséges eszmény, a mely felé inkább csak törekszünk! A kegyelem Istene ugyan nem kegyetlen Zeusz, a ki haragszik a tőle tüzet elragadó Prométheuszokra ; de azért mégis küzködnünk s lelki harczokat kell vele vívnunk, ha azt akarjuk, hogy az 0 országa tüzét reánk bízza. Arról van szó, hogy valami olyat sajátítsunk el, a mi eredetileg nem volt a miénk, sőt magasan állott felettünk, s azt elsajátítva mégis érintkezésben maradjunk az emberi lélek minden vágyával, óhajával, törekvésével, a társadalmi és nemzeti élet minden mozdulatával, mert csak így vihetjük el az égi tüzet a szivekbe. Egy alkalommal új udvari prédikátor tartott beszédet XIV. Lajos franczia király előtt s az udvaronczok az istentisztelet után megkérdezték, hogy evvel van-e jobban megelégedve vagy a régivel volt? A király, rövid ideig tartó gondolkodás után, így felelt: „Avval a másikkal nagyon meg voltam elégedve; de mikor ez az új prédikátor beszélt, kezdtem magammal nagyon elégedetlen lenni". íme, erre kell törekednünk! Mások megmozdítására, megindítására! Arra, hogy az emberi lélek felkeljen, keresse Istenét s visszatérjen az atyai házba, hol szeretet és béke várja. De ha magunk meg nem ízleltük a mennyei italt, hogy leszünk képesek azt másoknak ajánlgatni ? Bizony nagy felelősség! Hiszen még Goethe is, ez a nagy művész, a ki oly jól ismerte