Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-03-11 / 11. szám

lelkészi hivatalos levelet, e gyanúból, felbontatlanul visszairányítja. Én nem cselekszem így, hanem kötelességszerűen felbontom s aztán küldöm vissza, rávezetve észrevételemet, mely szerint tisztán parasztbirtokos, 500-at sem számláló gyülekezetem templomot, paplakot, iskolát, tanítót tisztán a maga erején s óriási önmegadóztatás árán tartván fenn s a segélyzendő egyházak részére tetemes évi adót szolgáltatván be a Közalapba, ilyen megkeresések körözésével bűn nélkül nem terhelhető. De maholnap ez észrevételezést sem győzöm. A kérőívek az idővel szaporodnak. Nyilvánosan kell szót emelnem ellene. — De hogy érzéketlenséggel, keményszívűséggel ne vádolhassanak (holott nem maradtam el soha, a hol azt jónak és szükségesnek ítéltem), okát is kell adnom. Midőn a debreczeni zsinat az Országos Közalapot megalkotta s a konvent az erre serkentő felhívást kibocsátotta, annak egyik főerőssége az a felhozott indok volt, hogy építkező vagy alakuló egyházaink ne járják esedezésükkel az országot keresztül-kasul. Ez az érv hathatós is volt, de nem bizonyult igaznak. Nem abban a részben, mintha a konvent eleinte nem segélyezte volna a szűkölködő egyházakat, sőt jutott oda is, a hova nem is kellett volna, azt sem említem, hogy ez a forrás hova-tovább szűkebben csergedezik e czélra (ezek más lapra tartoznak); hanem abban a részben, hogy a sürgető kérőívek nemcsak nem apadtak, meg nem szűntek, hanem napról-napra szaporodnak. A hol 3—4 intelligens család lakik, a helyett, hogy egy vagy más közelebbi református gyülekezetben elégítené ki a lélek egészen el nem fojtható vágyait, czéljául tűzi ki, hogy ott helyben templomot építsen, gyülekezetet szervezzen, hogy mondhassa: a mi templomunk, a mi papunk. És ha ezt úgy cselekszi, mint a közelmúltban az az úri család, a melyik a maga költségén templomot és paplakot építve, azt az ajándékozott telekkel együtt felajánlja, vagy azzal mutatja ki áldozatkészségét, hogy a tőle 6—8 kilométerre levő gyülekezetnek minden építkezéseinél adományaival előljár s a toronyba ezer korona költséggel órát állíttat föl a gyülekezet minden hozzájárulása nélkül, ez, azt hiszem, minden emberben csak elismerést kelt s azt a meggyőződést alakítja ki: íme, egy buzgó református egyháztag. — De, ha azt látjuk, hogy a milliomos úr csak a nevét kölcsönzi a kérőív alá, a nélkül, hogy buzgóságát valami észrevehető áldozatkészségben állítaná szemeink elé, hogy a százakra menő hívek dicsőségére az agyonterhelt és saját adózása súlya alatt nyögő nép áldozat-tilléreiből épüljön fel az Úrnak ama hajléka, hol ő díszpresbiteri helyet foglalhasson el: senki sem csudálkozhatik, ha azt helyesnek nem, sőt inkább helytelen visszaélésnek nevezem, melyet meg kell gátolni, a melynek útját kell állani. 76 gyülekezet van egyházmegyémben. Mindenikben van elég díszes templom. Egyikben sem éri el a lélekszám az 1400-at, többnyire 500-an alul. De soha egyik sem ment el kéregetni, sem ívet nem nyomatott, ha egyházi épületet emelt, hanem összeállott, közmunkát vállalt, vagy mint saját egyházam, tíz éven keresztül fizetett 850 korona rendkívüli egyházi adót. De nem töprengett a romok felett, sem kérésével nem ostromolta az egyházakat, melyekről tudta, hogy mindeniknek megvan a maga terhe, melyet elég elviselnie. Csak egy, a legnépesebb, a leggazdagabb tette meg, hogy midőn stílszerűleg akarta renoválni tornyát, világot látni küldte el néhány tagját. S ez azt is illusztrálja, hogy nem mindig az zörget, a ki igazán rá van szorulva. Hát ezt az állapotot tovább tűrni nem lehet, ezen segíteni kell. Lehet is. Mindenekelőtt azt, hogy hol szükséges és milyen (anya-, társ-, leány- vagy fiók-) egyház felállítása, ne az érdekeltek határozzák meg, hanem az egyházi illetékes közhatóság. Ez a dolog rendje s ettől eltérést engedni nem is lenne szabad. Továbbá, hogy az így alakuló egyháznak milyen épületre s ennek megfelelő segedelemre van szüksége (természetesen a hívek áldozatkész buzgóságát vévén első sorban számba). Égett egyházaknál tekintetbe venni, hogy az egyházi törvénynek eleget tettek-e, s biztosították-e teljes értékben egyházi épületeiket? Számban megfogyott egyházakat figyelmeztetni, hogy fényes és tágas új templom nem, hanem a belső buzgóság, igaz keresztyén hitélet virágoztathatja fel őket újra, S így tovább. De mindenkor első sorban az egyházmegyei hatóságoknak kellene ítélkezni az ily kezdeményezések felett s megállapítani a segélyezés szükségét. S ha a segélyre szükség van, ha az az egyházi lelkiélet való követelménye : ajánlja annak megvalósítását az egyházkerületnek, a konventnek, a közalapnak és ezek, hivatásukhoz képest, fedezzék a valódi szükség követelményeit, melyet a józanul felfogott egyházi érdekből elutasítani nem lehet. De ne adjuk meg hallgatólag senkinek azt a jogot, hogy egy stampigliát beszerezve és egy ívet nyomatva, az ország minden lelkészi hivatalát napról-napra ostromolja. Kétségbe kell esnünk, hogy mi véleménnyel van a világ a mi erőforrásaink felől. Legmagasabb helyen valami szanatóriumot terveznek s a védnök neve alatt adakozásra hivatnak — az egyházak. Országos vakok és siketnémák mind a hány intézete minket keres fel íveikkel, 2—4 s több filléres szelvényeivel. Magasrangú nők sorsjegyek terjesztésével bíznak meg; az Akadémia kiadványai terjesztésére buzdít; közművelődési egyesületek tőlünk várják felvirágzásukat; árvaházak egyedül bennünk bíznak; könyv- és képkiadók hova lennének nálunk nélkül ? A szövetkezetek tagjait nekünk kell toborzanunk de nem folytatom. Ez a Lap szűk lenne a czímek felsorolására s hol maradnának még az egyházak az Ő kérőiveikkel, holott talán Budapest 80 ezer reformátusa is tőlünk várná az annyira nélkülözött s annyira szükséges templomai kiépítését ? S mindezt 800 forintos fizetésünkből, melyből taníttatnunk, családot fenntartanunk, irodalmat pártolnunk s hozzá élnünk keli,