Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-12-24 / 52. szám

a tudományt, kénytelenek vagyunk elismerni a teremtő isteni titok létezését. Vannak titkok, a mikbe az emberi éles látás belátni nem képes. Ki tudná megmondani, hogy az egykor holt földön miként indult meg az élet ? És mégha sikerülne is a Darwin szerinti növény- és állatvilág átalakulásait bebizonyítani, ki tudja felfogni az ember megjelenését a földön ? Hogyan volt az lehető, hogy egyszerre egy olyan lény állott elő, a ki testileg a legszorosabb rokonságban van az állatokkal, de lelkileg egészen elütő attól ? Honnan származik az öntudat, honnan az a minden népet átható érzés, mely egy magasabb törvény tiszteletére kötelez; honnan az a hatalmas nyomás, mely az emberben szent nyugtalanságot ébreszt és arra készteti, hogy az ezer meg ezer szenvedés és baj között mind magasabb-magasabb czélok felé törjön? A világ elfajulatlan, tudományos felfogása rávezet bennünket amaz isteni világtervezet elismerésére, a mely az évezredek folyamán megvalósulást nyer. Ezen tervezet szerint halad fokról-fokra feljebb az élet. Lassan, de feltartóztathatlanul kell eredni mindennek, és mikor az idő teljessége elérkezik, gyümölcsöt kell hoznia. Tömérdek tényezőnek kell összeműködni, hogy valami új és nagy dolog létrejöjjön. Csakhogy az a nagy dolog is magában véve rejtély, a mit a létezőből kimagyarázni nem lehet. Ily értelemben már Jézus a legnagyobb rejtély. Világosan kimutathatjuk, hogy az emberiség egész lelki mozgalma kezdettől fogva ő rá készült elő, hogy ő az idők teljességében jelent meg, hogy ő a világtörténeti összefüggés közepében áll. Azokat a szellemi erőket, a melyek az ő lelki kifejlődésére befolyással voltak, sokkal inkább ki tudjuk mutatni nála, mint másnál. De Őt magát nem vagyunk képesek felfogni igazán. Milyen elszomorító volt rá nézve egykor, hogy se anyja, se testvérei nem értették meg, hanem lelki nagyságát eszelősségnek minősítették. Milyen idegennek, milyen magában állónak tűnik fel az övéi között, népe között, a saját korában. Kora történetébe való minden mélyebbre hatoló búvárkodás csak szaporítja azt a benyomást, hogy az Ő egyénisége tele van titokszerűséggel. Öt valami minden mástól elütő öntudatosság jellemzi. Tudja, hogy Istenhez ő áll legközelebb, hogy ő Istentől nyerte a legfőbb küldetést, tudja, hogy ő Istennek fia a szolgák világában. Ettől a bizonyosságtól áthatott souverén hatalommal lép fel, próféták és királyok kíséretében, a mennyiben azt mondja a tanítványoknak: próféták és királyok látni kívánták azt, a mit ti láttok, és hallani kívántak, a mit ti hallotok. Azonban a legmagasabb méltóság tudatát a legegyszerűbb formába öltözteti. Emberfiának, vagy egyszerűen embernek nevezi magát. Az önmagát jellemző eme nyilatkozat még mai nap is erős vita tárgyát képezi. Bizonyos dolog, hogy Jézus, különösen ünnepélyes alkalmakkor, emberfiának nevezi magát. Az emberfia megbocsáthatja a bűnöket, ura a szombatnak, nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, széjjeljár, a mint meg van írva róla: meglátjátok jönni az égnek felhőin az embernek fiát. Milyen különös az, hogy Jézus a békességre törekvőket és nagylelkűeket nevezi Isten fiainak, míg ellenben magát, épen ott, a hol a legnagyobb tekintélyt igényli a maga részére, emberfiának nevezi. Azt mondják, hogy Jézus ezáltal messiásnak kívánta jelölni magát; már több, mint száz évvel Kr. e. az az izraelita, a ki a Henoch-féle prófétai könyvet írta, ezt az elnevezést a megígért szabadítóra alkalmazta. Csodálni lehetne, ha a zsidó nép nagy tömege csak prófétának tartotta volna Jézust még dicsősége fénykorában is és még csak sejtelme sem lett volna az ő messiási méltóságáról. Az is feltűnő volna, ha a zsidó nagy tanács semmiféle szemrehányást nem tett volna Jézusnak a miatt, hogy magát emberfiának mondta. Ha a közvélemény előtt az emberfia és messiás egy és ugyanaz lett volna, akkor hát mért nem kérdezte tőle a főpap ezt: emberfiának tartod-e magad, a minek az egész világ előtt nevezted személyedet ? Az az evangéliomi elbeszélés, a melyben Jézus ezt kérdi a tanítványoktól: kinek mondanak engem az emberek?—azt bizonyítja, hogy Jézus se leplezetten, se leplezetlenül nem vonult be messiásként a világba, hanem önzetlenül és alázatosan bevárta, hogy megjelenésének minő benyomása lesz az emberekre. Nem tud-e bennünket az ó-testamentum ebben a homályos kérdésben eligazítani ? Hiszen tudjuk, hogy Jézus egész királyi szabadsággal vonta le és tette magáévá a törvény és prófétákból azt, a mi az ő lelkével rokon vala. A biblia legelső lapján ezt olvassuk : teremté Isten az embert a maga képére. A nyolczadik zsoltár szerzője pedig ezt mondja: te az embert csak kevéssé tetted kisebbé az Istennél. Mikeás próféta egész ünnepélyesen hangsúlyozza, hogy Isten kijelentette az embernek a maga legfőbb akaratát. Ezékiel prófétát is emberfiának nevezi Isten, valahányszor kijelent valamit előtte. Dániel próféta a pogány világbirodalmakat vad állatokhoz hasonlítja, mivel azokat állati életerők igazgatták, az eljövendő Istenországot pedig emberfiának nevezi, mivel abban azok az erők fogják meghatározni az igazgatást, a melyek az embert az állat fölé emelik. — Látjuk, hogy az ó-testamentum felvilágosult emberei felismerték, hogy az a legfőbb, a mit az ember a magáénak mondhat, az nem egyéb, mint az ő emberi méltósága; az izraelitának is ez a legfőbb kitüntető jele. Istennek eme felvilágosult szolgáira kell gondolnunk, hogy megérthessük azt, hogy Jézus a maga páratlan fiúsági tudatát miért kötötte össze az emberfia elnevezéssel. Az ő szellemteljes őserecletiségéhez tartozik az, hogy ő a látszólag legegyszerűbb és legszerényebb nevet választotta magának, hogy ezáltal olyannak tüntesse fel magát, mint a ki Isten szívéhez a legközelebb áll. Furrer K. után Ruszkay Gyula.