Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-29 / 5. szám

pontunkkal is ellentétes áramlatba kerülünk". Véleményétteljesen aláírom; azonban megtoldom azzal, hogy a módot is megtalálhatjuk, a mellyel az önálló egyházfénntartás alapjára helyezkedhetünk. Ez a mód pedig egyházi közalapunknak oly mértékű megerősítése, a mely mellett azt a czélt, a melyért alkottatott, el is érhetjük és szegény gyülekezeteink terhein számbavehetőleg könnyíthetünk. Egyházi közalapunk, az 1903. évi zárószámadás szerint liárommillió-hatvanötezer-kilenczszáztíz korona és 16 fillér tőkével rendelkezik. Tehát egy olyan tekintélyes alap áll már benne rendelkezésünkre, a mely biztos bázisát képezhetné a magunkon való segítésnek. Csak az volna szükséges, hogy azt belkörűleg, a magunk áldozatkész egyházszeretetével úgy megerősítsük, hogy necsak semmi igazi segítségül. nem szolgáló alamizsnákat osztogathasson, hanem tényleg levenni is segítsen híveink vállairól a sok helyen viselhetetlen terheket. De hogyan vihetnők keresztül ezt a megerősítést? A legtermészetesebb és legevangéliomibb módja persze ennek az önkéntes áldozatkészség fokozása volna, a melynek alapján közalapunk eredetileg fundáltatott is. A tapasztalatok azonban — fájdalom — azt mutatják, hogy ez az alap nálunk nagyon bizonytalan és ingadozó. Közalapunk is más alapot teremtett magának: a kötelező hozzájárulást, az állami adó l°/o-a arányában. A megerősítést is csak a kötelező hozzájárulás útján lehetne keresztülvinni: csakhogy az állami adónak nem 1, vagy az új törvénytervezet l7*%-a, arányával, hanem ennek a %-nak olyan emelésével, a mely sem nem nevetséges és méltatlan a nagy czélhoz képest, a melyet magunk elé tűztünk, sem nem elviselhetetlen híveinkre nézve. Tudom én, hogy minden gyülekezetnek megvan a maga terhe, s hogy a legerősebb egyházközségek is — főként ha nem az egy vagy két-papos, egy- vagy két-templomos rendszerrel és az egyháztagoknak tízezrekre menő holt tömegével akarnak továbbra is tespedni, hanem kisebb s minél több parókhiára kívánnának oszlani — kell hogy igénybe vegyék a saját erejöket a magok előbbre vitelére és felvirágoztatására; de megvallom, hogy egy olyan evangéliomi egyházban, a mely önfenntartása tekintetében hajdan kizárólag s még ma is túlnyomólag a saját hívei erejére támaszkodott és támaszkodik s a mely az egymás terhét hordozás krisztusi elvét kell hogy ne csak hirdesse, de alkalmazza is: nevetséges csekélységnek s a krisztusi elv megcsúfolásának tartom azt az állami adó utáni 1 vagy l7*%-ot, a mely az egymáson való segítés gyakorolhatása végett a közalapra fizetendő. A míg csak ekkora terhet vállalunk magunkra a közért, az egyetemes egyházért s annak nálunknál szegényebb és jobban megterhelt tagjai megsegíttetéséért, addig ne vegyük ajakunkra a krisztusi elvet, hogy valóban hordozzuk egymásnak terhét s ne sóhajtozzunk a felett, hogy terheink, nem helyileg, egyes gyülekezeteket, hanem az egyetemes egyházat tekintve, elviselhetetlenek. Fel kell tehát emelnünk a közalapi adó százalékát, s fel a jelenlegi 1, illetve a tervbe vett 17,% helyett legalább is 5%-ra. S ha ezt megtesszük, meg fogjuk erősíteni egyházi közalapunkat úgy, hogy szükségleteinket, különösen az egyházi adóterhek könnyítése tekintetében, jelentékenyen ki tudjuk elégíteni a magunk erején is, a nélkül, hogy, a mint Nagy Károly zsinati képviselő mondotta, magunkat annyira az állami akarat hajójához kössük, hogy attól el vonatkozva, egyházunk anyagi ügyeit alig vagyunk képesek tárgyalni. Nézzük csak, mi lenne az eredménye annak, ha a közalapi hozzájárulást az állami adó 5%-ban állapítanánk meg. A zsinati adóügyi bizottság kimutatása szerint egyháztagjaink összes állami egyenes adója kerekszámban 13 millió 394 ezer 254 korona; ezzel szemben azonban a közalapi hozzájárulás összege az 1904. évi közalapi költségvetési tervezet szerint 164,333 kor., a mi még nem is 1, hanem csak 0"81 %-nak felel meg. Ha e nevetségesen kevés összeg helyett az állami adók 5%-át vennők számításba, a közalap évi jövedelme, pusztán csak az egyháztagok hozzájárulásából 669,712 koronára rúgna. Ha ehhez hozzáadnánk a tőkék, az alapok, a folyószámla kamatait, abban az összegben, a melyben ezek a közalap 1904. évi költségvetésébe fel vannak véve: összesen 792,296 korona állana rendelkezésünkre évenként. Ebből tőkésítve a tőkésítendőket és levonva a járulékokat, a tőkesegélyezésre lekötött és a kiegyenlítésre preliininált összeget, összesen kerekszámban 300 ezer koronát, — nemcsak azt tudnánk elérni, hogy közalapunk tőkéjét évenként majdnem 200 ezer koronával gyarapíthatnánk, hanem azt is, hogy adóterheink csökkentésére minden évben 500 ezer koronát fordíthatnánk. Ez az összeg nem fedezi ugyan azt az 1 millió 352 ezer 702 koronát, a melyet a zsinati adózási bizottság számítása hiány képen mutat ki a gyülekezetek költségvetésében; de már az első évben is megfelel annak Va részének. Tekintve pedig azt, hogy az 5%-os közalapi hozzájárulás és a jelenlegi 200 ezer koronás állami segítés mellett közalapunk tőkéjét évenként 400 ezer koronával gyarapíthatnánk, a kamatjövedelmek emelkedésével 10—15 esztendő alatt eljuthatnánk arra, hogy szükségleteinket csaknem teljesen képesek volnánk fedezni.