Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-29 / 5. szám

S ennek a keresztülvitelénél nem volna szükség arra, hogy a felett vitatkozzunk, hogy vájjon egységes adórendszert hozzunk-e be minden gyülekezetünkben, vagy nem? Megállhatnánk azon az állásponton is, a melyen a zsinati törvénytervezet adóügyi része áll az állami segítést igénybe venni akaró gyülekezetekre nézve, t. i. hogy a közalap segélyét csak azok a gyülekezetek vehetik igénybe, a melyek a tervezetben kontemplált adózási rendszert elfogadják. Csupán annak kimondása volna szükséges, hogy minden gyülekezet köteles az egyháztagok állami adójának 5%-át évenként a közalapba beszolgáltatni. Ez az 5% azokra a gyülekezetekre nézve, a melyek a zsinati törvénytervezetben kontemplált adózási rendszert elfogadják, nem volna túlterhelő, a mennyiben a rendes 10% vagyon-aránylagos adóhoz járuló 5o/o közalapi adónak megfelelő összeget évi segélyben visszanyernék a közalapból; a mi pedig a nagyobb, erősebb s a közalap támogatására nem szoruló gyülekezeteket illeti, méltó, hogy a többletet magukra vállalják a köz, az egyetemes egyház megtartása és felvirágoztatása érdekében. így gondolom én, hogy segíthetünk magunkon, a nélkül is, hogy zsinatunk működését s egyházi terheinknek az arányosabb szétosztás rendszere mellett könnyítése ügyét az 1848. XX. végrevagy végre nem hajtása kérdésétől tennénk függővé. Lehet, hogy mások más véleményben vannak; lehet, hogy azt, a mit elmondottam, kivihetetlennek gondolják; de a mi önmagamat illet, teljesen osztozom György Endre zsinati tag ama meggyőződésében, hogy „ha mi most ezen alkalmat megragadva meg nem indulunk a másik irányban; nem próbáljuk meg azt, hogy nagyobb, tehetősebb egyházainknak segítségét .... felhasználhassuk az összes egyházi szükségletre, a mikor semmi felhasználási akadály nem áll útjában, csak az illető egyházközségeknek egymás iránti bizalmatlansága és testvérietlen érzése; ha nem próbáljuk meg azt, hogy ne hideg adózási formulákkal, még hidegebb és veszedelmesebb állam segélylyel, de az élő hitbuzgóság önkéntes melegével pótoljuk hiányunkat; ha nem akarjuk az egyházi életnek az egész vonalon való teljes felújítását, azon benső kapocsnak nemcsak fennmaradását, hanem megerősödését is, a mely az egyházi élet különböző tényezői és az egyház hívei között kell hogy fennálljon: akkor lehetetlen, hogy ne kétségbeesve nézzük mai irányunk továbbfejlődését!" Hamar István. ISKOLAÜGY. Magyarország közoktatásügye 1903-ban. A vallás- és közoktatásügyi miniszter a napokban küldötte meg hozzánk a közoktatásügyi kormánynak az 1903-dik év közoktatásügyéről s egyházi és hitéletéről szóló jelentését. Az egyházi és hitélet viszonyait lapunk buzgó munkatársa : Homola István ismerteti; én pedig a közoktatásügy állapotát kívánom felmutatni. Közoktatásügyünk helyzete, annak haladása kell hogy közelről érdekeljen bennünket protestánsokat, a kiknél templom és iskola elválaszthatatlanul össze van kötve, — vagy legalább is össze volt kötve a múltban. Az utolsó évtizedek ebben a tekintetben ugyan minket illetőleg nem haladásról, hanem inkább visszaesésről tanúskodnak; mindennek daczára is azonban az iskolák fenntartói között igen jelentős pozicziót foglalunk el, s így kell, hogy közoktatásügyünk érdeklődésünk tárgyát képezze. Látva a helyzetet, tudunk csak kellőleg tájékozódni feladataink s kötelességeink felől és csak így lehetünk képesek arra, hogy bajainkat felismerhessük ós azokat orvosolni igyekezzünk. 1. Kisdedóvás. Megvan a törvényünk a kötelező kisdedóvásról; de inkább csak papiroson, mintsem valóra váltva. Ennek a következménye az, hogy a közoktatásügyi kormány jelentéseinek erre vonatkozó része mindig a legkevésbbé kielégítő és megnyugtató. Hogy mi az oka ennek : a törvény végrehajthatatlansága-e, vagy pedig az;

hogy kicsiny gyermekeink védelmének szükségérzete még mindig nem tud erőre kapni közöttünk ? — e felett lehetne talán vitatkozni; de az a bajon nem segítene. Nem bocsátkozom tehát bele a kérdés taglalásába, csupán sajnálattal azt állapítom meg a miniszteri jelentés alapján, hogy kisdedóvásunk ügye az 1903-ik évben is csak oly csekély haladást mutat, a mely a nagy és nemes czéllal szemben alig számbavehető. Ha évenként csak ekkora előhaladást teszünk ezen a téren, akkor még beláthatatlan messze van az az idő, a melyben azt a czélt, a melyet a kisdedóvásról szóló törvény kitűzött, el is fogjuk érni. Az 1902/3. iskolai évben összesen 2742 kisdedóvóintézet állott fenn hazánkban, csupán csak 20-szal több, mint a megelőző évben, holott az óvóköteles korban levő gyermekek száma 1.099,645-re rúgott. Az óvóköteles korban levő gyermekek közül nem járt óvó-intézetbe 851,865, tehát több mint 77%- Ezt a horribilis perczentet a miniszteri jelentés azzal igyekezik ugyan enyhíteni, hogy a törvény szerint óvóköteleseknek csupán azok tekinthetők szoros értelemben, a kik állandó családi vagy megfelelő más gondozásban nem részesülnek, az ilyenek száma pedig 252,737 volt csupán, a kik közül óvó-intézetbe járt 247,780. Ez az enyhítés azonban, bár jószándékú, nem enyhítheti meg sem kisdedóvásunk sebeit, sem azoknak a fájdalmát, a kik közvetlen közelről szemlélik, hogy épen az óvóköteles korban levő