Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-10-22 / 43. szám

den téren, a melyen nagy szelleme fényét ragyogtatá és szerető szíve melegét érezteté. De legközelebb volt hozzánk s a legnagyobb volt előttünk az egyházi téren, s itt élete utóbbi szakaszában:' a budapesti egyház és a dunamelléki egyházkerület élén. Mint egyházi szónok meg volt áldva úgy a műalkotásnak, mint különösen a rögtönzésnek ritka hatalmával. S méltóságteljes alakja, érczes hangja, az előadás művészete sohasem tévesztették hatásukat. Tudott örülni az örülőkkel, sírni a sírókkal, s predikácziói, imádságai, de különösen alkalmi beszédei, úgy belső gazdag tartalmuk, mint formai szépségük folytán maradandó értékűek. Mint adminisztrátor, úgy a budapesti egyház, mint a dunamelléki ref. egyházkerület élén, nagy, áldott emlékezetet biztosított magának. A nagy konczepcziók, kezdeményezések és a semmiből is alkotni tudás kevésbbé jellemezték ugyan, mint elődjét, Török Pált. De minden nemes és szép iránt fogékony lelke könnyen, készségesen reczipiálta a pesti egyház és a dunamelléki kerület javát és felvirágzását czélzó eszméket, terveket, bárkitől eredtek legyen is azok. S a mit azután lelkére vett, azért tudott élni, küzdeni, ritka kitartással és odaadással. Mint pesti lelkésznek emlékezetéhez fűződik a főgimnáziumi épület emelése, a zuglói, a budai, a kőbányai templomok felépítése. Mint püspökéhez a theologiai konviktus szervezése, a tanári fizetések rendezése s a nyugdíjintézet felállítása, a horvát-szlavonországi misszió fellendítése, legfőképen pedig az 1885—1893 közt végzett egyházlátogatás, több kötetre terjedő pásztori beszédeivel és naplójával, a melyek históriai forrásai leendenek az utókorra nézve a dunamelléki kerület valláserkölcsi és anyagi viszonyainak. Dolgozott kora ifjúságától kezdve élete alkonyáig. Dolgozott ritka tehetséggel, lankadatlan kitartással és bámulatos munkaképességgel. S munkálkodása nem volt meddő és értéktelen. Szolgálta vele a költészetet, a tudományt, az iskolát, az anyaszentegyházat. S szolgálta úgy, hogy mindegyik téren nagy, halhatatlan nevet vívott ki magának. A szakadatlan, mértéket szinte nem ismerő munkálkodás kényszerítette épen arra, hogy a közélet teréről visszavonuljon s letéve lelkészi és püspöki hivatalát, szerettei csöndes körében töltse el utolsó éveit. Megroppant az egykor erős, méltósággal teljes test; elveszítette alkotó erejét a hatalmas lélek; csendesekké, szótalanokká váltak a beszédes ajkak, s a pályáját híven megfutott lélek megtért immár mennyei Urához. De belőle nekünk nemcsak az összeomlott s az anyaföldnek kegyelettel visszaadott porhüvely maradt. Nagy szellemének alkotásai, szerető szívének jósága, életének nemes példája fénylő csillagokként ragyognak előttünk, kik őt ismerni, becsülni, szeretni megtanultuk. Sőt ha mi. kik őt ismertük, mind elmegyünk is a minden élőknek útján: az ő neve, nagysága élni fog, mert a történelemnek lapjaira van az feljegyezve kitörölhetetlen, ragyogó betűkkel! Hamar István. ISKOLAÜGY. A mi felelősségünk. Felolvastatott a budapesti ref. katecheták 1905. okt. 5-én tartott gyűlésén. Igen Tisztelt Szolgatársak! Felelősségről akarok beszélni. Sőt, a mint felolvasásom czíme mutatja, a mi felelősségünk volna a tulajdonképeni tárgy. Azért mondom, hogy a mi felelősségünk, mert az a felelősség, a melyről szólni akarok, olyan, a mely a mi testületünknek, mint ilyennek, különös felelőssége kell, hogy legyen. A világon minden testületnek megvan a maga „esprit de corps"-ja, a saját testületi szelleme. Nem akarom most azt vizsgálni, hogy ez esprit de corps milyen mértékben észszerű, vagy nem észszerű; annyi azonban bizonyos, hogy ez a testületi szellem minden tagra bizonyos felelősséget ruház, a mely felelősség megköveteli, hogy az illető a testületi szellemmel összeütközésbe ne kerüljön. Ezért is, mielőtt rátérnénk specziális tárgyunkra, a mi felelősségünkre, definiáljunk. A felelősséget, mint már megjegyezni bátorkodtam, szerintem a testületi szellem határozza meg. Az a kérdés tehát, hogy annak a testületnek, a melyhez tartozni szerencsém van, van-e ilyen esprit de corps-ja, és ha van, milyen az, micsoda az, és ennél a minőségénél fogva milyen és micsoda az a felelősség, a melyet ránk ruház? Azt mindjárt a priori kimondhatjuk, hogy ilyen testületi szelleme természetesen van a budapesti katecheta-testületnek is, vagy legalább kell, hogy legyen. De hogy ez a szellem milyen, vagy legalább milyen kell, hogy legyen, azt, más testületektől eltérőleg, nem a testület tagjai határozzák el alapszabályok alakjában, hanem ez a szellem adva van, vagy adva kell lennie; és így benne és vele már természetszerűleg adva van a felelősség mértéke is, melyet ránk ruház. Miben áll hát m indakettő ? Egy kis konfesszióval kell kezdenem az erre adandó feleletet. Mikor egy évtizeddel ezelőtt a katechetai hivatalt elvállaltam, éreztem magamban bizonyos felelősséget, a mely arra késztetett, ösztönzött, hogy munkámban igyekezzem a lehetőségig pontosan eljárni; s a mértékem pedig e tekintetben az volt, hogy valamiképen föllebbvalómmal összeütközésbe ne kerüljek. Ennélfogva, ha félholtan is, de pontosan eljártam az órákra, szigorúan megköveteltem a leczketanulást, a hanyagokra kiróttam