Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-10-22 / 43. szám

a büntetést, sőt a konfirinácziókról sém hiányoztam egyetlen alkalommal sem. Lehet, hogy a tisztelt tagtársak közül is érzett már valaki hasonló felelősséget; azonban, ha így van, akkor mindaketten tévúton jártunk ; tévedésünk pedig nem abban van, mintha nem hittük volna, hogy testületünknek is van valamilyen testületi szelleme, hanem annak forrására nézve tévedtünk, mikor azt hittük, hogy a katechetai felelősség a formák megtartásában s egyáltalán külsőségekben áll. S tévedtünk abban, hogy a mi saját testületünk szelleme által meghatározott felelősség mértékét igen alacsonyra szabtuk és a testületi szellem forrását alacsonyra helyeztük ; s tévedtünk abban, hogy a hivatali pontosságot czélnak és nem következménynek tartottuk. S most ismét, a saját tapasztalatomra bátorkodom hivatkozni, mikor rá akarok térni a tárgyra, a mi sajátlagos felelősségünkre. Egy alkalommal egy tanítványom, egy kis leány, a ki különben mindig tudta a leczkéjét, nem volt elkészülve. Kérdezősködésemre, hogy miért nem tanulta meg, nagy szégyenkezéssel vallotta be, hogy „a papa részegen jött haza tegnap, a mamát megverte s azután mindnyájunkat kicsukott a házból". Ez a tény felnyitotta a szemeimet az előtt a másik, eltagadhatatlan és óriási jelentőségű tény előtt, hogy ebben a mi fényes fővárosunkban mennyi leírhatatlan, néven nem nevezhető nyomorúságnak kell lennie. Már most kérdésbe teszem, hogy ennek a kis lánynak a nyomorúságán segítettem volna-e azzal, ha a leczke meg nem tanulásáért hamarjában kiszabtam volna rá a büntetést, eddigi gyakorlatom szerint? Ismét azt kell állítanom, hogy felette alacsonyra szabtam volna az én hivatásom, az én felelősségem mértékét, ha itt megállapodtam volna. De éppen a katecheta-testület sajátlagos testületi szelleme nem engedheti, hogy mi itt megállapodjunk. Egynehány egyházias gondolatnak a lelkekre való aggatásával még nem tettünk eleget, sőt lehet, megerősítettük őket eddigi könnyelmű felfogásukban, a melyet a vallásosságról tápláltak. A leczke jól betanítása sem képezheti egyedüli feladatunkat, mert nagyon könnyen meglehet, hogy merev, rideg, törvényszerű, írástudói eljárásunkkal méggyűlölte tjük a gyermekkel azt, a minek pedig hússá és vérré kell benne lennie. Magától értetődik természetesen, hogy a gyermektől, a ki rám van bízva, épen úgy elvárom a leczke pontos tudását, mint a hogy én tőlem elvárják, hogy pontosan megjelenjek az órán. A mi felekezetiségünk folytonos és türelmetlen előtérbe tolása sem vezet a czélhoz, bár azért magam is úgy vagyok meggyőződve, hogy a szentírásnak Kálvin-féle értelmezésével a többi értelmezés föl nem érhet. Es most már odaérünk a dologhoz; milyen hát az a testületi szellem, a melyről föntebb mondottuk, hogy adva van ? Az írástudók testülete-e ez, a melynek tagjai, élükön a főpappal, szigorű, komoly férfiak, kik megkövetelik azoktól, a kiket illet, a tizedet, az utczán való köszöntést, de nem érdekli őket azoknak igazán elrettentő lelki nyomorúsága ? Bizonyára nem képzelhető nyomorultabb vallástanító-testület, mint a melyben a tagok törekvése az volna, hogy minél kevesebbet érintkezzenek a rájuk bizottakkal. Itt aztán elénk áll a valódi testületi szellem, a melynek bennünket lelkesítenie kell; s ez pedig az, a mely elejétől fogva, a keresztyénség első, fenséges katechetája napjaitól kezdve a ma napig, egyenes ellentéte volt annak az írástudói szellemnek, a mely terheket ró az emberek vállaira, nem törődvén azzal, hogy a terhet emelőknek ereje arányban áll-e a teherrel. A mint a keresztyénség isteni alapítója maga homlokegyenest ellentéte a farizeusságnak, úgy az a szellem, a melyet ő hozott magával s a melynek azóta minden keresztyén katechetai testületet el kell töltenie, egyenes ellentéte a lelketlen, üres, fagyos írástudóságnak. A katecheta-testület szelleme Krisztus óta van adva, ez pedig szavakban így fejeződik ki: „Ti vagytok a földnek savai" (Máté V. 13.). Vagy: „Őrállóvá tettelek téged" (Ezek. 3. 17.), vagy még másképen: „Nekem pedig az én életem sem drága, csakhogy elvégezhessem azt a szolgálatot, melyet az Úrtól vettem" ; vagy pedig, hogy az isteni tanító szavait idézzem: „Az az ón eledelem, hogy az én mennyei Atyám akaratát cselekedjem". Ragadjuk meg az utolsó szót, hogy előttünk álljon a mi felelősségünk egész nagysága. Az Isten azt akarja, hogy én és te és a többi mind elérje a czélt, a mely Isten által tüzetett ki: a tökéletességet s a tökéletes boldogságot. Az emberek pedig a czéltól messze-messze vannak, s mintha naponként messzebb-messzebb volnának. Az elvadulás szinte hihetetlen módon terjed, és bizony jó lélekkel nem mondhatjuk, hogy az ifjúságra nem terjedt volna még ki. A könnyű gondolkozás, a pietás hiánya, a fajtalanság, a gyűlölködés, az engedetlenség, a hiúság, a dacz, sajnos, nemcsak a felnőtteknek kiváltságos bűnei. Pedig az Isten azt akarja, hogy mindezeknek a rabságából megszabadulva áttörjenek, eljussanak az Isten fiainak szabadságára. S a felelősség egyszerre világossá lesz előttem, ha azt a kérdést teszem fel magamnak, hány ilyen veszedelemnek indult lelket tartottál vissza a lejtőn ? Evangéliomi sóval adtál-e ízt annak a kis társaságnak, a mely felett őrállóvá tétettél? S egyáltalában- érzed-e hogy őrállóvá tétettél? Es mint ilyen, szakadatlan, következetes éberséggel elriasztottad-e nyájad mellől a bűn farkasait ? A te beszéded kedvességgel, mint egy sóval, megízesíttetett-e ? A te ridegséged vájjon nem hajtotta-e el az evangéliomtól az esetleg fogékony szíveket? A kis gyermek szívéből fakadt bizalmat vájjon nem szemöldökeid felvonásával háláltad-e meg? Szóval, a te vezetésed alatt gyűlt-e egy kis sereg, a mely, ha két-három tagból áll is, de átformáltatott nem a földi, hanem a mennyei Tanító ábrázatára? Még többet is kérdezek: a kis gyermekek által mennyi evangéliomi szépet és jót, boldogságot küldtél haza a családokba ? Ne felelje ezekre senki fejcsóválással azt, hogy mindezekre a két vallásóra kevés; mert ehhez nem annyira óra ós leczke kell, mint lélek. A mi munkánk, 85*