Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-09-24 / 39. szám

után, kívánatos volna egy olyan éneket énekelni, mely a hívek ajkáról elhangzó fogadástétel megpecsételését foglalná magában. Kívánatos ez szerintem azért, mert gyülekezeteink nagyrésze alig érti meg a fogadástétel pontjait s csak értelem nélkül mondja rá: igérem és fogadom ! De midőn éneklésben elzengheti ezen igéret tételét, bizonyára nemcsak fogadja, de meg is tartja azt. Ilyen énekvers hiányában vallástétel után alkalmazhatnánk a 69-ik dicséret 7-ik versét: Ezzel az erős hitellel imádjuk felségedet stb. A bünbocsánat-hirdetés és meghívás után ismét egy rövid, úrasztalához hívó szöveg lenne éneklendő, mint ez Erdélyben szokásos is: „Oh hát jertek, Mert itt nyertek, Bűnösök orvosságot; Főorvostól, A Krisztustól, Kegyelmet, s igazságot." (Erd. énekes CLV. dics. 4. vers.) Igen szép szokás még Erdélyben az is, hogy midőn a gyülekezetnek kiszolgáltattatott a szent sákramentum, az egyház hivatalnokai, illetve tisztviselői: segédlelkész, kántor, tanító, a lelkésszel együtt vesznek úrvacsorát s ezen úrvacsora vétel alatt több helyen a CXVI-ik zsoltár 7-ik versét énekelik a hívek fennállva. Helyesnek taitanám több szempontból liturgiánkba ezt a szép szokást is bevezetni. Mert így mintegy kényszerítve van minden egyházi férfiú e szent sákramentommal való élésre, mi jó példát mutat a híveknek. Hány kántor van, ki hosszú évek során nem él úrvacsorájával I így ez kizárt dolog lesz. 4. A konfirmáczió. A konfirmandus növendékek felvételére vonatkozólag a Nóvák javaslatához csatlakozom. Ezt találom jobbnak s czélszerűbbnek. Mert sajnosan tapasztalhatjuk lépten-nyomon, hogy azok a növendékek, a kik 12 évet betöltve konfirmáltatnak, a helyett, hogy még inkább ragaszkodnának egyházunkhoz, elhúzódnak, s az iskolai kötelékek alól egyszersmindenkorra kiválva, felé sem néznek szellemfejlesztő, nemesítő intézeteinknek, egyesüleinknek. Hosszas tapasztalataim után rájöttem, hogy ezek, a még éretlen gyermekek, magukatmár a felnőtt emberek közé sorolva, semmi intelmet, tanácsot, buzdítást nem fogadnak el lelkészeiktől, tanítóiktól, egyszóval elöljáróiktól. Tapasztalatom szerint pedig mondhatom, hogy ebben az időben (12—15. év), az úgynevezett kamaszkorban van legjobban ráutalva a gyermek, hogy tanítsuk, neveljük. Ez a kor az az ember életében, a midőn elválik, hogy hasznos, vagy semmire való tagot nyerünk-e bennük. Helyeslem tehát és komolyan ajánlom gyermekeink 15 évet meghaladott korában való konfirmálását. Ez a kor az, a midőn a gyermek képes felfogni anyaszentegyházunkba felavatásának fontosságát. Ez ünnepély szertartásának véghezvitelénél szintén fontosnak tartom a növendékek térdre hullását; mert ez által sokkal meghatóbb, örök emlékű marad azoknak szívében a fogadástétel nagy és szent napja! 5. A házasulok esketése. A polgári házasság érvénybe lépése óta a házaspárok között sokkal több az egyenetlenkedés, viszálykodás, mint az egyházi frigykötés idejében; mert az egyházi esküt sokan nem veszik igénybe. Innen magyarázható meg a rohamos erkölcsi hanyatlás. Mindent el kell tehát követnünk a szent ügy érdekében, hogy nemzetünket megmenthessük s egyházunknak megtarthassuk. Ha a házasságkötés szertartását meghatóbbá, ünnepélyesebbé tesszük, úgy hiszem, jótékony erővel fog hatni híveink szívére. Fontosnak tartom erre nézve, hogy a házasúlandó párok minden esetben az Isten házában, az Úr színe előtt eskettessenek; legfeljebb az öreg és koros özvegyek képezhetnének kivételt, kik a lelkész lakásán is megeskethetők volnának, ha ők maguk úgy kívánnák. A templomban való esketés sorrendje mindig gyülekezeti énekkel, esetleg (orgona-kísérettel) kezdődnék s azzal lenne bevégezendő. Ez által sokkal meghatóbb színezetűvé válnék szertartásunk. 6. A temetés. A temetési szertartások között nincs felemlítve egyik javaslatban az énekszós temetés, hol csak a kántor egyedül fungál, pedig ez is szertartással megy végbe.* — Van több egyházunk, hol az illető fungáló énekvezér, a helyi szokáshoz alkalmazkodva, a temetőkertben a sír behantolása után búcsúbeszédet intéz a felekhez. Ugyancsak van több egyházmegye, melynek községeiben még mindig szokásban van, hogy a papos temetéseknél a kántor is mond búcsúztatót, a templomban, vagy a szomorú háznál. Miután erről sincs említés téve a javaslatbbn s némely vidéken esetleg ragaszkodnának hozzá, czélszerünek tartanám, hogy töröltessék el a búcsúztatás minden egyházközségben egyszersmindenkorra, már csak azért is, mert a kántorok számára kézre adott búcsúztató beszédek nem vallásos alapon épült vigasztaló szózatok, hanem csupán rímhalmazok, a melyek nevetségessé teszik szertartásunkat. Vagy ha lehetetlen lenne ennek kiküszöbölése, — mert énekvezéreink évi javadalma ennek elhagyásával nagyot csökkenne (egy-egy búcsúztatás 2—3 forint) — akkor kiváló költő lelkészeinknek kellene kiadni ilyen irányú búcsúztatókat, a melyeknek vigasztaló ereje, vallásos alapon készült szelleme megfelelően hatna a gyászos felekre. Ekkor azután legyen eltiltva a plagizálás, úgyszintén kántoraink saját szerzeményeinek temetéseken való előadása, a melyek közül némelyek valósággal megbotránkoztatták eddig az értelmes hallgatót. Ismertetésül hozok fel pár példát az ily szörnyszülött búcsúztatókból. Pl. Difteritiszben hirtelen elhalt ifjú leányzó felett: „ü volt a falunak legszebbik rózsája, Korán jött meg neki a halál órája. Megdagadt gyönyörű hófehér tokája, Ez volt végzetének kegyetlen mókája. Rátört alattomban a halál rókája, Rávetette magát ártatlan torkára. Rögtön megfojtotta a tegnapról mára, így hervadt meg hamar a falu rózsája!" stb. * Nincs felvéve, mert sehol sem volna szabad temetésnek lelkészi szolgálat nélkül végbemennie. Szerk.