Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-09-17 / 38. szám

előtti felelősségérzettel. Ne úgy, hogy az egyházi férfiak gyűlések végén ajánlanak mindenek jóindulatába, a szerkesztők pedig azzal biztassanak, hogy tessék csak Budapesten is szerkeszteni lapot, ha úgy tetszik; de azért, bár több a bajunk vele, mint az áldás és megújhodás, a mi lapunk nyomában kél, azért az ország minden góczpontján adunk ki építő irányú lapot. Hát kérem, egy ilyen lap kiadása és szerkesztése nálam nem a tetszés és nemtetszés kérdése. Én igen szivesen meghozom továbbra is azt az áldozatot a magyar protestáns egyháznak, ha ezt az áldozatot követeli tőlem, hogy továbbra is csendben és nagyon szűk körben munkálkodjam. Fájdalmas ugyan néznem az evangéliomi mozgalom kátyúban való megrekedését, annyival inkább, mert hiszen minden más mozgalom, pl. a római katholikus aggressziv mozgalom, a szoczialista szervezkedés, modern, de egyházellenes irányzatok mozgalma, mily óriási lépésekkel halad előre, protestáns egyházaink tagjaiból toborzva sokszor ezreket, a kiknek idegen oltárokon égő lelkesedésétől bizony nem lobban lángra a régi időkből még megmaradt evangéliomi parázs. Fájdalmas néznem mindezt s érzek is magamban erőt szélesebb körű tevékenységre és egy építő irányú lap szerkesztésére. Kedves foglalatosság is lenne számomra; de az is bizonyos, hogy egy ily lap kiadására csak úgy vállalkozhatom, ha a protestáns egyház közvéleménye azt követeli. Kérem azért újra mindazokat, a kik a lelkek megújhodásának szükségességét belátták, nyilatkozzanak. írjanak czikkeket, küldjenek leveleket, lelkészek és nemlelkészek, tájékoztassanak véleményeik felől. Mindenekfelett pedig értsenek meg jól. Nem az a vágyam, hogy a meglévő lapok mellé még egyet állítsak s a szerkesztőség dicsőségében sütkérezzem. Ha nagy fellendülés nem mutatkozik, ha azok, a kik az evangéliomi mozgalomban részt vettek, nem fejezik ki határozottan azt, hogy az egyesülést és tömörülést óhajtják: akkor én meg fogom mutatni, hogy nem bánt a szerkesztői dicsőség. Véleményem szerint sok minden jel arra mutat, hogy az evangéliomi munkát az egész vonalon teljes erővel csak úgy lehetne előre vinni, ha az evangéliomi mozgalomnak lenne egy egyetemes, érdeklődés által támogatott orgánum a, s most, mikor dr. Kecskeméthy István készséggel bocsátja igen tekintélyes olvasó közönséggel rendelkező lapját rendelkezésünkre, hogy azt Budapesten, az ország fővárosában, kedvezőbb környezetben szerkesszük: itt lenne az ideje annak, hogy ez az egyetemes érdeklődés előálljon. A mi pedig az én szerkesztőségemet illeti, dicsekedni nem akarok, de azt mondhatom, hogy sok szeretettel és nagy kedvvel, teljes odaadással szerkeszteném a lapot; mert hiszen attól várom a különböző, de egymást tényleg kiegészítő munkák nagyobb arányú fejlődését. S hogy egy szót arról is szóljak, tudom, hogy egy élénk, erőtől duzzadó lap a lelkipásztori munka erős támasza lenne itt Budapesten is. Én tehát Isten nevében készségemet jelentem be az eddigi szűk kör elhagyására s egy erőteljes, építő irányú lap kiadására. Most pedig szóljanak mások, hadd lássam, milyen sokan szólnak és mit szólnak? Budapest, 1905. szept. 14. Dr. Szabó Aladár, ref. lelkész. A református egyház istentiszteleti kötelező rendtartásáról. Konventi liturgiális bizottságunknak az istentiszteleti rendtartást tárgyazó javaslata a hozzászólásra ki lóvén tűzve, ide vonatkozó szerény észrevételeimet — noha már többek után — én is helyén láttam az alábbiakban közzétenni. A magyar-szlavon-társországi és északamerikai egységes református egyház egyes gyülekezeteinek saját különböző anyanyelvükön (magyar, német, szláv) — azonban a nemzeti és állami magyar nyelv hazafias ápolása s fokozatos használatba vétele mellett — gyakorlatban levő közönséges istentisztelete köztudomás szerint három alapvető, illetőleg alkotó részből áll, ú. m. éneklésből, imádkozásból és az Isten igéjének élőszóval hirdetéséből. vagyis a lelkésznek az általa felolvasott szentírási igékre vonatkozó templomi vagy imaházi beszédéből. Előrebocsátva, elvileg azt tartom, hogy mind a három alkotó részre nézve a czélszerűség és okszerűség szerintem általában azt javalja, hogy azokban, valamint a közfigyelem lekötését csökkentő, sőt unalomra is vezethető túlságos hosszadalmasság, úgy a ki nem elégítő, sőt a gyülekezet közelégületlenségére okot szolgáltatható aránytalan rövidség is, nemkülönben az éneklés és imádkozás kelletén túli használata, illetőleg indokolatlan szaporítása, lehetőleg mellőzendő és kerülendő. A rendes istentisztelet idejének megállapítását (javaslat 3. §.), a falusi, városi és fővárosi gyülekezetek életviszonyainak, főfoglalkozásának s egyéb helyi körülményeinek különbözősége miatt, valamint az év nyári és téli szakainak is figyelembe vételével, az ide vágó lelkészi javaslat elfogadása vagy módosítása mellett, az egyházi törvények 27-ik §-a alapján, a helybeli presbitériumokra bízni nemcsak helyesnek, de szükségesnek is ítélem, mert ez a lelkészek tekintélyét szerintem nem kisebbíti, s az egész gyülekezetet közvetlenül érdekli. A mi a közéneklést illeti: vannak megválogatható kezdő és megnyitó énekeink, illetőleg dicséreteink, melye-