Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-09-03 / 36. szám

szervezetű is; — de sokan azzal egyáltalában nem élnek, — többféle, néha igen kicsinyes okból; — mások irtózatosan kiélesítik azt, s olyankor találják különösen igen jónak az autonómia emlegetését, ha hibájuk, vagy maradiságuk palástolására alkalmas. Pedig ideális, gyönyörű dolog az autonómia. Néha és néhol robot a tanárkodás. Néhol az igazi, értékes módszeres értekezletek, a nyugodt nevelői megbeszélések ritkaságszámba mennek ; mert nem is lehetnek gyakoriak, ha a tanárok rá vannak utalva, hogy az iskolán kivül is más jövedelemforrás és kenyérkereset után nézzenek. Utoljára is élnie Jtell mindenkinek. A mily vétkesek az oly fenntartó testületek, a melyek nem tudják, vagy nem akarják tanáraikat az iskolához édesgetni s odakötni, ép oly bűnösek az oly tanárok, a kik csak névleg tanárok, tényleg csak óraadók; az oly igazgatók, a kik csak névleg viselik egy nevelőintézet igazgatójának megtisztelő czimét, egyébképen csak magas szemöldökű irodafőnökök, vagy pénzkezelő házmesterek. Mi tehát a kálvinista iskola igazi feladata, s miért oly nagyfontosságú a protestáns tanügy fejlődése? Egész nemzetünk fejlődő életére kihatóan fontos, szép és dicsőséges történelmi alapon álló kálvinista iskoláinkat fejlesszük folytonosan és szakadatlanul tovább. De fejlesszük tudatosan, tervszerűen, szeretettel és önzetlenül. Fejlesszük minden szellemi és anyagi erőnkkel, tétovázás nélkül; tartsuk meg régi tradiczióinkból a nemest, a jót, de dobjuk ki az elavultat s ne tartsunk kerékkötőket; tegyük őket" tökéletesen megfelelőkké á modern pedagógiai követelményeknek minden tekintetben ; akarjunk első lenni az elsők között, mert ha valahol szükség van versenyre: itt nemes és értékes" a verseny. Ha valahol nem szabad visszariadni a pénzáldozatoktól: akkor itt nem. Azzal sem vághatjuk ki magunkat, hogy nincs pénzünk rá. Erre lenni kell. Pénz akad a kálvinisták közt is; de egyéb nincsen, a mi nélkül a pénz nem ér semmit. Evangélikus testvéreink — ha vagyonosabbak is, mint mi — napról-napra megmutatják, hogy iskolai, kulturális ügyekben csinálni kell a pénzt, ha nincs; de pénznek lenni kell. Csak el ne maradjunk. ... Ha iskoláink elmaradnak, elmaradnak fiaink is, és sár tapad hozzánk. Hiszen a végén is most jobb anyagi helyzetben vagyunk (az állam is segít), mint régen, s most várjuk be azt az időt, mikor újjal mutathatnak ránk : „hátra vagytok" ? Általában az egész protestáns tanügy fejlődése, erősödése: állami, nemzeti érdek- Most, mikor sereggel kezdenek tornyosulni a felhők fejünk fölött sok-sokféle tekintetben: most bevárjuk a zivatart s engedjük, hogy a jég egészen tönkretegyen bennünket ?! Mert nem kétségbeesés, nem pesszimista fölfogás és sopánkodás, ha azt állítjuk, hogy ha nem állunk tökéletesen talpra, egyenesen az elmaradás veszedelme fenyeget. Jól tudhatja ezt mindenki, a ki ismeri közelebbről fejlődő állami és más felekezeti tanügyünket, kulturánkat. Tessék csak körülnézni; de tessék figyelni és látni. Az az erős, kialakult protestáns közszellem, a mely éltető forrásául szolgálhatna minden munkának, nagyon hiányzik. Az a hatalmas, igazságos kálvinista közvélemény, a melyben a becsületesen és önzetlenül dolgozó munkás jutalmát, a gonoszul sáfárkodó pedig méltó büntetését megtalálná és elvenné, nagyon kezd gyöngülni. A közegyetértés pedig — épen maguk között a munkások között — elég gyarló lábon áll. Mit jelentsen az, hogy a magyar kálvinista egyház törvényhozó testülete, a zsinat, épen nem régiben hozott határozataival úgyszólva az egész magyar kálvinista tanárságot egyszerre zúdította fel?! Vájjon lehet-e ezt a dolgot egyoldalúan megítélni, s azt mondani, hogy a törvény: törvény, s ha a tanárság zajong, akkor feltétlenül ő a hibás, ő az oktalan, ő az eg.yháziatlan stb. ? Vájjon egyháziasabb lesz-e ezek után a kálvinista tanárság? Rendjén van-e az, hogy a magyar kálvinista papság és a magyar kálvinista tanárság szíve ne egy és ugyanazon eszmékért és eszményekért dobogjon, sőt kezdjenek ellentétes útakon járni s a tiszta, egyenes út helyett esetleg útvesztőkbe tévedjenek? Vagy állíthatja valaki jó lélekkel, hogy e téren egészséges állapotok vannak? Hogy tudjon igazán egyházias lenni a tanárság, ha szeretetteljes bíztatás és jóakaratú támogatás helyett bizonyos parancsoló és kicsinylő hangokkal találkozik, épen azok részéről, a kiktől munkájára erőt és áldást, fájdalmára vigasztalást és gyógyító balzsamot s mindenekelőtt krisztusi szeretetet várna, — épen a Krisztus szolgái részéről?! Mert érthetetlen dolog ugyan, de így kezdenek fejlődni a dolgok országszerte. És mi kerül ki megbukottan és szárnyaszegetten ebből a csendes egyet nem értésből? Félő, hogy a jövendő nemzedék, a magyar nemzeti kulturának egy nagyon jelentékeny része. De nem hisszük, nem tudjuk elképzelni, hogy a nagy, nemes czélok és eszmények eltérítsék egymástól a küzdő munkások lelkét; sőt bízunk az isteni Gondviselésben, bízunk e munkások magasabb látókörében, műveltségében, jellemében, hazaszeretetében, hogy eggyé forr minden lélek e gondolatban: előre a magyar kultura s az emberi művelődés nevében! Hadd felelhessen meg akkor igazán a magyar kálvinista iskola is a maga feladatának, a mely egészséges lelkű és testű, nemesszívű és erős jellemű, jó kedélyű, humánus, művelt, erkölcsös magyar ifjak nevelésében áll. Legyenek az iskolák igazi nevelőintézetek, igazi felszentelt csarnokai az emberi művelődésnek, a hová vágyva-vágyjék a tanulni vágyó és tanulni tudó becsületes kálvinista gyerek ; a hová örömmel lépjen be tanár és tanító, s a honnan boldogan távozzék év végén a szülő. De legyenek ezek az iskolák olyanok, a kiválóságban ós a békességnek jegyében, hogy vágyjék oda minden felekezetű tanuló s találja is meg ott azt, a mit keresett, mert az igazi jó iskola mind egyformán jó, akármilyen felekezetű is. A nagy alapelv, a melyből egyetlen egy iskola sem engedhet semmit, s a mely ezért egyetemes jellegű: szeretetteljes bánásmód az