Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-08-20 / 34. szám

lehető lett volna, miután egyházi lapjaink a klikkjeik, vagy a felsőbb körök véleményével ellenkező nézeteket száműzik hasábjaikról. Erre legelső sorban is azt jegyzem meg, hogy az egyházi közvélemény megnyilatkozhatásának fórumai nem egyedül az egyházi lapok. Nem, különösen abban a tekintetben, hogy annak hivatalos jellege és súlya legyen. Az egyházi sajtó csak arra való, hogy hasábjain eszméket cseréljünk, hozandó hivatalos határozatokat előkészítsünk; a hivatalos véleménynyilvánítás helyei azonban közgyűléseink. De tárgyalnak-e ezek, az adminisztratív és a felsőbb hatóságok által hozzájok utalt kérdéseken kivül egyebek felett? Megfelel erre a kérdésre maga Borsos István úr: „Egyházi gyűléseink a programmokat és a próba-füzeteket nem tárgyalták". S ez az őszinte felelet ment fel engem az alaptalan gyanúsítás vádja alól. Mert miért nem tárgyalták? El voltak tiltva tőle? Nem; sőt éppen fel voltak híva reá a programmok és a próbafüzetek közzététele által. De nem tárgyalták, s ez a hiba épen, s ezért kell most post festa kántálnunk. Épen abban van egyházi közéletünk tespedésének legfőbb oka, hogy egyházi gyűléseinken nem foglalkozunk semmi mással, csak a mi adminisztráczió, vagy a mihez hozzászólásra a felsőbb hatóságok egyenesen felhívnak bennünket. Egyéb, a valláserkölcsi életet, társadalmi bajokat, egyháztársadalmi feladatokat érintő kérdések, azt lehet mondani, még elvétve sem kerülnek gyűléseink zöld asztalára. Pedig én azt hiszem, hogy sem hatáskörüket át nem lépték volna, sem nem vétkeztek volna egyházi gyűléseink és értekezleteink, ha — egyenes felsőbb meghagyás nélkül is — megtárgyalták volna előre akár egyházi törvénykönyvünk, akár revideálandó bibliánk és énekeskönyvünk programmjait és próbafüzeteit. Hogy e tekintetben mennyire nem történt semmi, azt, Borsos István úr saját bevallásán kivül, eléggé bizonyítja Fejes Istvánnak a próba-énekeskönyv ügyében a konventhez intézett és lapunk f. évi 26 dik számában közölt jelentése, valamint az a bizonytalanság és kapkodás, a mi most folyó zsinatunk törvényalkotásában is megnyilatkozik. De hát — mondja Borsos István úr — az egyházi lapok nem adnak helyet a klikkek és a felsőbb körök véleményével ellenkező nézeteknek, mert „vagy bevallottan, vagy hallgatólagosan hivatalos lapoknak tekintik magokat" és „ha a látszat kedvéért helyet kínálnak is az ellenkező véleménynek, az csak limonádévá hígítva kerül az olvasó elé", mert egyházi lapjaink szerkesztőinek főelve az „üsd agyon, de ne nagyon" és ezen elv szerint a szerkesztők (vagy talán ón magam !) egy-egy czikkükben nagyon is gyakran megfordulnak tengelyük körül. Fogadatlan prókátora senkinek sem akarok lenni. Épen azért a vádnak arra a részére, a mely az egyházi sajtóra általában vonatkozik, nem kívánok felelni. Majd megfelelnek arra az illető lapok, ha szükségét látják. A mi azonban lapomat s magamat, mint annak szerkesztőjét illeti, a leghatározottabban ki kell jelentenem, hogy Borsos István úr vádja teljesen üres és alaptalan. Sem magam, sem lapom nem állt s nem áll sem klikkek, sem felsőbb körök szolgálatában. Kijelentettem ezt már egyszer, épen a Magyar Szóban felhangzott gyanúsítással szemben. De kijelentem ismételten, mert úgy látom, hogy az üres vádaskodás és gyanúsítás hydrájának még nem minden feje hullott a porba. A ki a Prot. Egyh. és Iskolai Lapnak korábbi és mostani irányzatát elfogulatlanul figyelemmel kisérte, bizonyságot tehet a felől, hogy e lap hasábjain méltó kritikában részesültek a felsőbb körök intézkedései is, és sem a régebbi, sem a jelenlegi szerkesztőt nem feszélyezte az igazság megmondásában semmiféle egyházi méltóságnak vagy testületnek ellenkező véleménye. Nem feszélyezte s nem feszélyezi abban sem, hogy hasábjain helyet adjon az ellenkező nézeteknek. Egy feszélyezi csupán: a jó ízlés, mely a durvaság'ot és tiszteletlenséget kerüli. A durvaság és a tiszteletlenség visszatetsző előttem még a politikai szenvedélyek által izgatott napisajtó hasábjain is; annál kevésbbé óhajtom tehát ezeket lapom hasábjaira bebocsátani. Hogyha ezt Borsos István úr az „üsd agyon, de ne nagyon" és „a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon" elvének ítéli: legyen az ő hite szerint. Én azonban, megvallom, inkább szeretem látni a vitatkozók kezében a szépen, higgadtan író tollat, mint a durva dorongot, a mellyel ütni, sőt agyonütni is lehet. S megvallom azt is;

hogy a mikor az egyházi és iskolai hatóságok eljárását bírálat tárgyává teszem, inkább arra törekszem, hogy a mellett e hatóságok tekintélye megóvassék, mintsem arra, hogy sárba tiportassék. Pedig talán nekem, mint a kinek ama hatóságok szervezésébe és személyeinek megválasztásába édeskevés közvetlen befolyásom van, inkább lehetne velők szemben a dorongot is használnom, mint azoknak, a kik ama hatóságokat saját magok szervezték és azoknak személyeit saját magok választották. A durvaságot és a tiszteletlenséget kerülő jó ízlés levén tehát szerkesztői vezérelvem, nem mondom, hogy nem dolgozik olykor-olykor a beküldött czikkeken a simító szerkesztői vörös plajbász; s nem mondom azt sem hogy egy pár czikk nem marad kiadatlanul a szerkesztői fiókban. Egyet azonban mondok, és ez az, hogy bármely ellenkező vélemény, bármily erős kritika, ha nem durva és tiszteletlen: mindenkor helyet találhat lapom hasábjain. Tessék megpróbálni! A felhozott példára, a „Siklósvidéki egyházi értekezlet "-nek a lelkészi nyugdíjintézetet illető véleményére vonatkozólag is azt mondhatom, a mint már a szerkesztői üzenetek közt és a vélemény érdemleges részének közlése alkalmával is megjegyeztem, hogy ha az fentebb említett szerkesztői elvembe nem ütközött volna, egész terjedelmében is közöltem volna, mivel érdemleges részével különben is egyetértettem. Legyen meggyőződve Borsos István úr, hogy a csak kivonatos közlésnek nem