Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-08-20 / 34. szám

a klikkek, vagy a felsőbb körök ellenkező véleményének legyezgetése volt az oka, hanem csupán a jó izlés. Saját tengelyük körül való forgással; tehát a hol így, hol úgy beszéléssel is vádolja Borsos István úr az egyházi lapok szerkesztőit. Megint nem akarom védeni többi kollégáimat; de ha a vád engem is, vagy talán épen engem illet, egyenesen felhívom Borsos István urat, hogy bizonyítsa ezt be a Prot. Egyh. és Iskolai Lapban már tizenöt év óta megjelenő czikkeimből. Bizonyításának nyugodt lélekkel tekintek elébe. Gúnyosan jegyzi meg Borsos István úr, hogy ha az egyházi lapok szerkesztői lelépnek az „üsd agyon, de ne nagyon" ós „a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon" „elvi álláspontról", hát akkor vagy saját apró személyeskedéseikre használják fel lapjaik hasábjait, vagy pedig, mint a Prot. Egyh. és Isk. Lap is a budapesti lelkészválasztásnál: csendes korteskedésre. Az apró személyeskedés vádja nem hozzám levén adresszálva, nem reflektálok reá. A korteskedés vádja azonban engem illet. De nyugodt lélekkel állok vele szemben, mert a miatt, a miket a budapesti lelkészválasztás körül írtam, nem kell szégyenkeznem sem Isten, sem emberek előtt, daczára annak, hogy azok némely felsőbb köröknek és klikkeknek nem épen voltak szája íze szerint valók. Korteskedni nem korteskedtem velők, csupán a durvaságot és a tiszteletlenséget kerülő jó ízlés és a lelkészválasztás magasztossága szempontját érvényesítettem. Ezt tenni fogom ezentúl is, mint ember is, mint szerkesztő is, bármiként hangozzék is ellenem, akár Borsos István úr, akár mások részéről a színtelenség és az iránytalanság üres vádja. Hamar István, szerkesztő. MISSZTÓÜGY. Protestáns belmissziói intézetek Németországban. Tulajdonképen a dr. Zimmer-féle protestáns leánynevelő-intézetek tanulmányozása czéljából töltöttem a július hónapot Németországban; de a Gondviselés úgy akarta, hogy a zehlendorfi után először más intézeteket lássak, mert egy kis tévedés miatt Casselben a „Diakonissza-otthon"-ba kellett szállnom. A látottakat oly érdekeseknek találtam, hogy mulasztást követnék el, ha le nem írnám. Mikor a casseli főnöknőnek elmondtam, hogy Magyarországból és mily czéllal jövök, azt ajánlotta, hogy nézzem meg az ő „Krippel"-jüket, — a hogy ők a gyermekmenedékházakat nevezik, — szivesen odakisértet egy diakonisszával, s az „Immánuel Asyl"-t és „Mádchenheim"-ot is látogassam meg. Szíves ajánlatát nem akartam visszautasítani, s minthogy minden keresztyén munka iránt érdeklődöm, másnap csakugyan fölkerestem a két elsőt; a harmadikra már nem jutott idő, mert a Zimmer-féle casseli és wilhelmshöhei „Töchterheim"-ok látogatását nem akartam elmulasztani. Mielőtt útnak indultam volna, részt vettem a diakonissza-testvérek reggeli istentiszteletén, melyen az Otthon szállóvendégei nem szoktak részt venni, mert reggeli hét óra kissé korán van, s különben is más teremben étkeznek a diakonisszák; csak egy étkezik a vendégekkel, hogy ellátásukról gondoskodjék. — Akkor láttam, hogy az egyszerű Anna testvért nem hiába állították az Otthon élére;

mert olyan szép imát mondott s olyan jól magyarázta meg a felvett bibliai részt, hogy annyi képességet csak Isten különös kegyelme juttat valakinek. — Egyéb munkában is olyan példával jár elől, hogy befolyása alatt nem csoda, ha minden testvér szeretettel és lelkesedéssel igyekszik hivatását betölteni. Azután elmentünk a „Krippel"-be. Találtunk hatvan rózsásarczú kis angyalt, három diakonissza felügyelete alatt, s mind mosolygott. Oly gyönyörű látvány volt a boldogságnak, elógültségnek az a félreismerhetlen kifejezése, a mely úgy a gyermekek, mint a diakonisszák szelíd arczán ült, hogy a meghatottságtól perczekig szótlanul nézegettem őket. S ha még végiggondolja az ember annak a három diakonisszának a napi munkáját 60 gyermek között, akkor igazán meghajlik előttük. Reggel már 6—7 órakor odahozzák a szegény munkásszülők apró gyermekeiket, kiket már háromhetes koruktól kezdve felvesznek a menedékházba, s napi 15 fennigért (9 krajczár). -- de nem ingyen, hogy ne szoktassák a szülőket alamizsna elfogadásához, — látják el és gondozzák őket. S hogy gondozzák! A mint felébrednek, viszik a nagy fürdőszobába, hol az egyik diakonissza, két-három tanulóleányka segítségével, megfüröszti őket. Azután beleöltöztetik a menedókházi tiszta ruhákba, s ha még pólyásak, belefektetik az olcsó, rózsaszín mosószövettel bélelt, szép, tiszta kis tolókocsikba, melyek sorban állanak egymás mellett a hálószobában, melléjük teszik a sterelizált tejjel megtöltött üveget, melyből a kis vendégek kényelmesen szívják magukba az egészséges táplálékot. Ha nagyobbak, úgy, hogy már járni, vagy legalább ülni tudnak, akkor a vastag pokrócczal bevont nappali szobába viszik őket és beleültetik egy csigaházformára többsorosan begörbített padba s ott kapják meg tejből vagy gyermekkávéból és zsemlyéből álló reggelijüket. A csigaformájú padból az apróságok nem tudnak könnyen kijönni, sem el nem eshetnek benne, úgy hogy az az egy diakonissza, ki az ennivalót osztja ki közöttük, biztos lehet, hogy míg az egyikkel foglalkozik, a másiknak se esik baja. Ez a pad azonban, melyben megtámaszkodva járni is megtanulnak a kisebbek, csak az egyik sarkát foglalja el a nagy teremnek, többi részében szabadon játszanak a nagyobbak s bizalommal sereglenek az édes anyjukat helyettesítő diakonisszatestvér köré. Ez a bizalom mutatja legjobban, hogy milyen szépen bánnak a gyermekekkel. Ha aztán egyik vagy másik kis jószágot elnyomja a buzgóság játék-