Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-08-20 / 34. szám

A konventi liturgia-javaslathoz. Az egyetemes konvent, engedve a fel-felhangzó kívánságoknak, elhatározta, hogy a liturgia dolgában is tesz valamit s a zsinatra előkészíti a liturgia rendezésének kérdését. Meg is bízta Nóvák Lajos theol. tanárt egy tervezet készítésével. A tudós tanár a feladathoz méltó lelkesedéssel s alapos tanulmányozással megcsinálta a tervezetet. A tervezetet azonban a konvent túlradikálisnak találta s még általánosságban sem fogadta el. Erre az illetékes bizottság, abból indulva ki;

hogy a tervezetben : „a mi új, az nem jó, s a mi nem uj, az jó", a nem új részekből készített egy javaslatot s e javaslat került most le megvitatás végett az egyházkerületekhez, egyházmegyékhez s minden érdeklődőkhöz. A javaslat tehát, mint a mondottakból kitűnik, nem más, mint a manapság meglevő liturgiának egységesítése és kodifikálása. Azon alapból indult ki a bizottság, hogy egyházunk mai szertartásai teljesen megfelelők és semmi kívánnivalót nem hagynak fenn, csupán az egységre van szükség az egyes szertartásokra nézve. Hogy liturgiánk tökéletes volna, azt, úgy vélem, a bizottság munkálata mellett is, senki komolyan nem állíthatja. Hiszen hányszor hangzik fel a panasz, hogy túlságos teret engedünk szertartásainkban az értelmi résznek, az érzelmi részt pedig alig vesszük tekintetbe. Hogy épen e miatt istentiszteleti rendtartásunk száraz, egyhangú, unalmas s nem képes mélyebb hatást gyako-.-t rolni a tömegre. Mindezek a panaszok nyilvánvalók voltak bizonyára a bizottság tagjai előtt, s mégis, a bizottság megrettenve a Novák-fóle javaslat radikalizmusától, a legmerevebb konzervativizmus álláspontjára helyezkedett, s az értelmi résznek túlsúlyát meghagyva, az érzelmi résznek alig tett némi konczessziót. Pedig ha liturgiánk történetét tekintjük, be kell látnunk, hogy reformátoraink e tekintetben is jobban számoltak a gyakorlati élet követelményeivel, mint mi. Az éneklésre — ez úgyszólván az egyetlen elem, a mivel az érzelmi részt liturgiánkban érvényre juttathatjuk — sokkal nagyobb súlyt fektettek s a különböző fajta énekek alkalmazásával igyekeztek a kultuszt változatossá, érdekessé, szivet-lelket gyönyörködtetővé tenni. A XVI—XVII. századbeli liturgiában 10—11-féle éneket látunk, melyek mind a szertartások elevenítésére, érdekessé tételére szolgálnak. Ott vannak az invokáczió, versikulus, hymnus, psalmus, benedictió, antifona stb. Hogy ezek idők multával liturgiánkból kimaradtak, annak bizonyára a szertartások hosszadalmassága volt az oka. A rövidítésnél azonban eleink egyoldalúlag jártak el. A helyett, hogy az értelmi részt is megrövidítették volna s a predikácziónak 6 vagy 8 alrészeiből engedtek volna el valamelyest, az érzelmi részből, az énekekből töröltek mind többet-többet, míg végre odajutottunk, hogy az éneklés kezdett — különösen az intelligenczia részéről — a divatból kimenni s legfeljebb 2—3 versre szorítkozni, s megmaradt csak a hosszadalmas imádság és predikáczió. Ha azonban a zsinat már egyszer kezébe veszi a liturgia rendezését, ezen a hibán okvetlen segítenie kell s az éneklést a régi jogaiba vissza kell helyezni. A konventi bizottság tervezetén valamelyes erre irányuló félénk kísérlet észrevehető, pl. a predikáczió előtti ének alkalmazásában (bár egy czikkíró ez ellen azt a naiv kifogást emeli, hogy mit csináljon az alatt a lelkész a katedrán!); de más szertartásnál, pl. házi keresztelés, esketés, úton éneklés stb. az éneklést viszont egész kategorikusan elhagyandónak ítéli. Hogy miért? valójában nem foghatom meg. Ha hangoztatjuk a házi istentisztelet szükséges voltát, a hol pedig éneklésnek is helye van, úgy a háznál való keresztelésnél, úrvacsorázásnál, esketósnél, a melyek szintén házi istentiszteletek, csakhogy egyedül a lelkipásztor által végezhetők, miért mellőzzük az éneklést? Hiszen a lelkész jelenléte csak nem akadálya az éneklésnek? A tervezetre tehát általánosságban egyik kifogásom, hogy az éneklést még mindig nem juttatja a megillető szerephez. Pedig ha szertartásainkat elevenebbé akarjuk tenni, s azonfelül ha egyházi — kétségkívül hanyatlott — éneklésünket ismét fel akarjuk lendíteni, úgy az éneklésnek — a mennyire csak szertartásaink túlhosszúra nyújtása nélkül tehetjük — sokkal több teret kell engednünk. A mennyivel így szertartásaink több időt vennének igénybe, ez időt a predikácziónak, különösen pedig az imádságoknak megröviditésével kell megnyernünk, megemlékezvén IdvezítŐnk szavairól: „Mikor imádkoztok, ne legyetek sokbeszédüek!" Liturgiánk elevenítésére szolgálna továbbá, ha, legalább a hétköznapi istentisztelet keretébe, a bibliaolvasást is felvennők. Az újabb időben a budapesti egyházban — sőt mint értesültem, Dunabogdányban is — szokásba vétetett ez, s a hívek nagy lelki örömmel vették mindkét helyen ez újítást. Meggyőződésem szerint nagy befolyással van a szertartás élénkítésére az is, ha a lelkész a szertartás egyes részeit különböző helyen végzi. Hogy az ágostai hitv. testvérek kissé hosszabb liturgiája mégsem válik még annyira sem egyhangúvá, mint a miénk, annak okát az oltár előtti szolgálatban látom. S ha mi is rá tudnánk adni a fejünket, hogy a predikáczió előtti imádságot és az áldást az úr asztala mellől mondatnánk a lelkésszel, természetesen mindegyiket egy-egy énekvers előzvén meg, hiszem, hogy igen sokat tennénk liturgiánk elevenítése érdekében. Az eddig mondottakat figyelembe véve, most már a következő istentiszteleti rendtartást ajánlanám : Vasárnapi istentisztelet: 1. Invokáczió. 2. Főének. 3- Imádság az úrasztala mellett. 4. Ének. 5. Prédikáczió. 6. Imádság. 7. Miatyánk. 8. Ének. 9. Áldás az úrasztala mellől. 10. Ének. Az esetleges hirdetések, akár a Miatyánk után a szószékről, akár az áldás után az úrasztala mellől lennének eszközölhetők.