Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-08-20 / 34. szám

Hétköznapi istentisztelet: 1. Invokáczió. 2. Főének. 3. Imádság. 4. Ének. 5. Bibliaolvasás. 6. Miatyánk. 7. Áldás. (Hirdetés.) 8. Ének. Ha bibliamagyarázat van, annak a bibliaolvasás helyét kell elfoglalnia. A sákramentumok kiszolgáltatásáról szóló része a liturgiajavaslatnak szintén nem tüntet fel semmi reformtörekvést. Mint már említém, a templomon kivüli keresztelés stb. alkalmával az éneklést mellőzendőnek tartja, holott ha ezt előírja, igen sokat tehet ezáltal az egyházi éneklés fellendítésére. A legnagyobb hibája azonban a javaslatnak, hogy az úrvacsoraosztást továbbra is meghagyja az eddigi helyén, az ünnepi istentisztelet függeléke gyanánt, s így nem tesz semmit arra nézve, hogy az úrvacsora fontossága a többi istentiszteleti cselekvények közül különösen kiemeltessék s az úrasztalához való járulás a híveknek, az újabbkori életmódot is figyelembe véve, minél inkább megkönnyítessék. A javaslat szerint az úrvacsoraosztás megmarad a három nagyünnepen. Igénytelen nézetem szerint helyesebb volna ugyan, ha némely külföldi példát követve, az úrvacsoraosztás bizonyos közönséges vasárnapokra (p. o. minden negyedik hónap első vasárnapjára) tétetnék át, s az ünnepnapok a maguk specziális czéljára szolgálnának ; ámde belátom, hogy ily nagymérvű reform a mi híveinknél ma még keresztülvihetetlen, s így bele kell egyelőre nyugodnunk, hogy az ünnepi istentiszteletekhez kapcsoltassék az úrvacsora kiszolgáltatása is. A mit azonban ezen belül a czél érdekében javíthatunk, azt okvetlen meg kell cselekednünk. Mi a hibája mostani rendtartásunknak ? Az, hogy túlságosan hosszú. Ha megfigyeljük az egy ilyen ünnepi, úrvacsorázással egybekötött istentiszteletről kijövő közönséget, olyanforma kifejezést látunk egyeseken, mintha valami nagy munkát végeztek volna. Elfáradtak a túlsók beszéd, imádság stb. elhordozásában; nem is szólva a lelkészről, a kit ugyancsak kimerít a hosszadalmas funkczió. Korunkban, midőn mindenben a gyorsaság a jelszó, s az idegesség az emberek között hovatovább terjed, ezen nem is csodálkozhatunk. Különösen nagy gyülekezetekben, hol sok az úrvacsorázó, még több lelkész fungálása mellett is órákat vesz igénybe az ilyen hosszú szertartás. S a közönség azután hogy segít magán? Vagy nem várja be az úrvacsoraosztást, mert már az istentisztelet kifárasztotta, esetleg szabad idejét is kimerítette ; vagy ha ott marad is, csak addig van ott, míg a jegyeket magához vette, s azután nem várva be a szertartás végét, siet hazafelé. Ha pedig végét várta, olyanforma meggyőződéssel távozik, hogy bűnei bocsánatáért és idvességéért most alaposan megdolgozott, s az ünnepnap estéjén beáll a reakczió a zajos mulatozásokban és dorbézolásokban. Ezen az állapoton okvetlen segíteni kell. Nem szabad elnéznünk, hogy bármely istentiszteleti rendtartásunkban való részvétel híveink előtt munkának tűnjék fel. Sőt mindent el kell követnünk, hogy szertartásaink a lélek üdítésére, gyönyörűségére szolgáljanak; hogy mindenki azzal az erős hittel és meggyőződéssel keresse fel a templomot, hogy „az Úrnak hajlékai valóban igen szerelmetesek, s boldogok azok, a kik lakoznak az ő házában 1" Hogy segíthetnénk most már ez eddigi kedvezőtlen állapoton ? Úgy, hogy az ünnepi istentiszteletet kétfelé osztjuk, vagyis a mostaniból két külön istentiszteletet alakítunk. Akkor elérjük azt, hogy a közönség be tudja osztani idejét, s választhat, hogy az egyikre vagy a másikra, vagy akár mind a kettőre is elmenjen. Akkor azúrvacsoraosztás előtt az ünnepi hangulatot nem zavarja meg az úrvacsora elől elmenők sürgés-forgása; nem azzal foglalkoznak a hívek, hogy ki marad benn, ki megy ki, hogy ahhoz képest határozzák el ők is magukat a kimenésre vagy benmaradásra. Akkor, különválasztva, élesen kidomborodik úgy az ünnepi istentiszteletnek, mint az úrvacsoraosztásnak jelentősége, s nem lesz csupán függeléke egyik a másiknak. Akkor lelkipásztor ós hívek egyaránt nem munkát és terhet, hanem lelki épülést és gyönyörűséget találnak a templomban, s emelkedett érzéssel hagyják el annak küszöbét. A liturgiajavaslatnak az úrvacsoraosztásról szóló része tehát ily értelemben volna átalakítandó. A javaslat szerint az ünnepi istentisztelet összesen 10 -f-13 = 23 pontból állana. Mindenki beláthatja, hogy ily hosszú liturgia a mai korba nem való. Legyen az ünnepi istentisztelet p. o. 8 vagy 9 órakor, s az úrvacsoraosztás 10 vagy 11 órakor. Mindegyik magában alkotván egy külön egészet, így ketté osztva a lelkésznek is, ki közben egy félórát pihenhet, a közönségnek is sokkal alkalmasabb lészen. Ugyanezen elv és methodus szerint kell eljárnunk a konfirmáczió szertartásánál is. A mi a felnőtteknek hosszú és fárasztó, még inkább az a gyermekeknek. S ha látom, hogy p. o. Budapesten a konfirmándusok már 9 órára a templomba rendeltetnek s d. u. 1 óra veti ki őket onnan, bizony elhiszem, hogy azt a napot nem fogják elfelejteni életükben, csakhogy nem azért, a miért kívánatos, hogy el ne felejtsék. Itt is két istentiszteletet kell tehát az egyből alakítani, hogy legyen közbe egy óra a pihenésre, s legyen módja a közönségnek, ha egyikről elkésik, a másikon megjelenni. Az esketésnél a javaslat az éneklést teljesen mellőzi ; pedig ez még sok helyen szokásban van, s kívánatos, hogy a hol elhagyatott, ott is felűjíttasék. Ez tehát mindenesetre felveendő. A temetési szertartásnál az osztályozásra van megjegyzésem. Sokkal szerencsésebb lett volna, ha a javaslat így osztályoz: A szertartás kétféle, ú. m. prédikácziós és könyörgéses. A prédikáczió mondható a templomban is, a könyörgés a háznál végzendő. A gyászbeszéd vagy oráczió, mint külön alakja a temetési szertartásnak, eltörlendő. A keresztyén lelkipásztor, ha mint ilyen a ravatalnál beszél, csak prédikálhat, azaz Isten igéjét hirdeti, s nincs hivatva arra, hogy emlékbeszéddé formálja funkczióját s magasztalja a halottnak nem létező érde-