Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-08-13 / 33. szám

hátra, minthogy amaz apostoli felhívást követve: örüljetek az örülőkkel! mi is érzelmünket imába foglaljuk s érettetek a mi életünk őriző pásztorához, a mi mennyei jó Atyánkhoz így imádkozzunk stb. stb." Azt hiszem, ez eljárásomhoz nem szükséges bővebb magyarázat, miután az egyházpolitikai törvények folytán előállt új helyzet mindent megmagyaráz. A 27. §-hoz is van némi szavam. Az t. i. hogy ha „a kiválóbb egyházi és iskolai vezéremberek érdemeit emlékbeszéd tartásával is lehet méltatni" ... de ez „sohasem istentisztelet" : akkor mi helye van e §-nak az istentiszteleti rendtartásban? Keserű ébresztő ez, a néh. Kossuth és Rudolf trónörökös felett, felső rendeletre tartott gyászalkalmak után. Engedelmet kérek! Ha igaz az, a mit Pál, a nagy apostol mond, hogy „Isten kegyelme által vagyok a mi vagyok, és az ö kegyelme énhozzám nem volt hiábavaló" : akkor igaz az is, hogy az elhunyt nagyok emlékünnepélyén nem az embereket, hanem az Isten kegyelmét imádjuk és dicsőítjük, minden olyan alkalomnál, a mikor e kegyelem bővebb mértékéért hálákat adunk. „Boldog, ki Téged szeret, óh Istenem, és boldog, kiket Tebenned szeret /" mondja Ágoston;, az egyházi atya (Vallomások, IV. könyve.) Most következik: a Ielkészszentelés. A szentelés mivoltának érdemére nézve már feltártam szerény nézetemet. Ez irányban tehát többet nem szólok. Csak azt hangsúlyozom, hogy a míg a püspökszentelést, a papszentelés mintájára bevezetett szép és kegyeletes dolognak tartom: addig magát a lelkészszentelést oly evangéliomi intézménynek tekintem, a melynek a szentírásban, Kálvinnál és a „Helvét Hitvallásban" is jogi alapja van. Kérdezem tehát az előadó úrtól: mint esik az, hogy míg a szentelés, illetve a kézrátétel és könyörgés alatt az úgynevezett gregarius papok állva maradnak, addig a primus inter pares, a püspök letérdel? Bátor vagyok kérdezni: Jézus, a Mester, mikor a golgothai áldozathoz készült, nem térdelt-e le, nem borult-e le a föld porába ? Ha tehát a nagy lelki megindulást kifejező térdreesés és leborulás, mely egyébként is oly természetes, az Idvezítő alázatos méltóságát meg nem bántotta, sőt felmagasztalta : nem áll-e érdekünkben, hogy ne csak a püspök, de a püspökség fundamentális tényezője, a közpap is letérdeljen e szertartás alatt, úgy a mint ez eddig is történt több egyházkerületben ? Én azt hiszem, hogy — eltekintve minden egyébtől, — maga a körültekintő böleseség is azt javasolja, hogy a szentelési szertartásban, valamely, a gyülekezetet megragadó momentum is legyen. Hogy erről is mondjak még valamit, megjegyzem azt is, hogy a templomszentelési ünnepély sorrendjét helyesnek egyáltalában nem tarthatom. Azt mondja az előadó, hogy a vasárnapi istentisztelet első öt pontjával kezdődik az ünnepély, mely után még egy másik 1—5 pontos szertartás következnék. Ez a beosztás elvi ellentétben áll a szentelés mivoltával. Az van hátrább téve, melynek elöl van a helye. Ha a gyülekezet a szentelést várja s új templomának falai között mindaddig nem tart istentiszteletet, míg a szentelés végbe nem ment: vájjon kimondjuk-e e visszás sorrendben, hogy a gyülekezet tévedésben volt; mert az a szentelés csak olyan valami, a mely nélkül az a templom el is lehet? Ez nagyon bántaná népünk kegyeletes felfogását s közönyössé tenné híveinket maga a szertartás iránt. Vagy van tehát szükség a templomszentelésre, vagy nincs, s ha van, a minthogy van is, már csak az ünnepély méltóságának a szempontjából is, a felszentelő püspöki imát illeti az első hely feltétlenül, hogy így az ünnepély többi része is a már felszentelt templom falai között mehessen végbe, úgy a mint az p. o. itt Tiszántúl eddig is történt. Ne bántsuk meg, kérem, népünk jóleső kegyeletét s ne hozzunk be olyan rendtartásokat, melyek a vallásos melegségnek sem javára, de kárára szolgálnak. Ne tegyünk ilyet különösen korunkban, midőn népünk vallásos érzelmei, egyébként is sok irányból ostromoltatnak. Nagyon fontos végre a „Záróhatározat", mely így szól: „Az itt lényeges vonásokban megállapított istentiszteleti rendtartás részletes kidolgozásánál, megfelelő liturgiás-könyv szerkesztésével és közrebocsátásával az Egyetemes Konvent bizatik meg." Az egész kérdés ezen fordul! Itt már fontos forrásmunka lesz a Novák-féle javaslat, melynek a megkötöttségre vonatkozó elvi kijelentései feltétlenül megszívlelendők. Hogy tartalmilag is kell lenni bizonyos megkötöttségnek, első sorban p. o. az úrvacsora szertartásánál, ez vita tárgyát nem képezheti ; de hogy — általánosságban szólva — az evangéliomi szabadságot gúzsba kössük s a lelkipásztor jó alkalmakat megragadni tartozó erejét, illetve szubjektivitását leszorítsuk, már ez nem vezetne czélhoz. Akkor kell tehát igazán résen állnunk, a mikor majd a kilátásba helyezett liturgiás-könyv el fog készülni, s oda hatnunk, hogy ez az agenda úgy alaki, mint tartalmi tekintetben is olyan legyen, a minőt korunk esztétikai ízlése s egyházunk igazi érdeke joggal várhat tőlünk. Hogy miként juthatunk majd el e kivánt eredményhez ? azt hiszem ehez, annak idejében, többen hozzá fognak szólani. Ha Isten életemnek kedvezend, e nagy czélhoz, a felmerülő kérdések megvitatásához néhány porszemmel én is szándékozom majd járulni. Ma még csak annyit jegyzek meg, hogy a kérdéses könyv összeállításánál a semmi irányban nem hódoló tárgyilagos kritikának kell vinni a vezérszerepet! Disi et salvavi animam meam. Az Úr kegyelme legyen velünk 1 Garzó Gyula. TÁRCZA. Knox János emlékezete. Felolvastatott a pesti egyházmegye lelkészi értekezletének Budapesten, 1905. július hó 4-én tartott gyűlésen. (Folyt, és vége). Épen nem csodálkozom azon, ha a Krisztusnak eme hatalmas bajnokát „a régi ellenség" ezerféleképen tá-65*