Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-07-30 / 31. szám

pont szerint állapítja meg a gyakorlatok módszerét és anyagát. A testgyakorlásnak most először van juttatva megfelelő óraszám a népiskolában, fősúlyt helyeztetvén a mozgásos játékokra, a rend- és szabadgyakorlatokra. A szergyakorlatok sem mellőztettek, sőt ezek, mert eddig kevés figyelemben részesültek, egész részletesen fel vannak sorolva, hogy a hol taníthatják, helyes módon taníthassák; de minthogy sok helyütt a szükséges szerek nem állanak rendelkezésre, a tanító ezeket szűkebb térre lesz kénytelen szorítani. A testgyakorlásban sem szabad soha a népiskola általános czélját szem elől téveszteni; ezt is főleg a játékokban nevelő hatásúvá kell tenni és a mennyire ezen a fokon lehetséges, a katonai kiképzés előkészítésére felhasználni. Az Utasítás harmadik része az osztatlan népiskolákról szól. Mindenekelőtt fontos, hogy az osztatlan népiskola valóban hatosztályú legyen, vagyis, hogy abban a népiskolai kötelezett tantárgyak hat évfolyamra felosztva, kivétel nélkül taníttassanak. Az a körülmény, hogy a negyedik elemi osztály elvégzése után a tanuló beléphet felső iskolába, azt a hiedelmet keltette, hogy az elemi iskolában az I—IV. osztály mintegy a fődolog, holott az I—IV. osztályú elemi iskola mindazok számára, kik felsőbb iskolába nem lépnek, tehát a tanulók túlnyomó nagy többsége számára, csonka intézet, mely csak az alapot rakja le az V. és VI. osztály betetőző tanításához. Az Utasítás kifejti a nehézségek leküzdésének általános módjait; mikor kell megosztanunk az iskolát, hogyan vonhatunk össze osztályokat, főleg pedig mikép intézhetjük módszeresen a tanulók csendes foglalkoztatását. Ennek sikerétől függ az osztatlan népiskola ügye. Az Utasításhoz az osztatlan népiskolának egy órarendje is csatolva van, a mely azonban csak például szolgál. A részletes tanmenet, valamint az órarend megállapításában szabad kezet enged a tanítóságnak. TÁRCZA. Knox János emlékezete. Felolvastatott a pesti egyházmegye lelkészi értekezletének Budapesten, 1905. július hó 4-én tartott gyűlésen. Mélyen tisztelt Értekezlet! „ A kik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok, örökkön-örökké fénylenek" (Dán. 12: 3). A prófétának eme szavai jutnak eszembe, midőn a skótok nagy reformátoráról, Knox Jánosról emlékezem. Mert íme, annyi idő után is fénylik az ő emlékezete. Nevét nemcsak a vadregényes Skóczia bérczei visszhangozzák, küzdelmeit, szenvedését, lelki nagyságát és dicsőséges alkotását nemcsak hitének örökösei emlegetik, hanem az emlékezésben az egész evangéliomi keresztyénség egyesül,t.hálát adva a gondviselésnek, a mely prófétákat küld a sötétségben ülő népeknek, hogy lássanak világosságot. És itt vagyunk mi is, hogy egy-két perczet áldozzunk Knox emlékezetének és a helybenhagyás pecsétjét üssük a reformátor lelkének prófétai megnyilatkozására: „a hálátlan kor nem tudja, hogy mit tettem hazámért, de az eljövendő korszakok kénytelenek lesznek tanúságot tenni az igazságról". De eszembe jut más is. Félek, ha vájjon át tudok-e hatolni négyszáz esztendő homályán, hogy tisztán lássam és hűen rajzolhassam azt, „a ki emberi arcztól sohasem félt". Meg tudtam-e érteni, el tudom-e mondani azt a fenséges küzdelmet, a melyből milliók számára a lelkiismereti szabadságnak, nemzeti önállóságnak, társadalmi erkölcsnek és egy hatalmas keresztyén kulturának örök csörgedezéssel biztató vizei fakadtak ? Mert tudom, hogy semmi sem nehezebb, mint tökéletes világítást vetni egy idegen nemzet nagy szellemi mozgalmaira, vagy ha tetszik, a forradalmakra, a melyek a szellemi életnek különféle intézményekben nyilvánuló alakzatait új alapokra fektetik és új irányban fejlesztik. Minden nagy változásnak gyökere a lélekben van. Nem udvari cselszövények vagy hivatalos furfangok, hanem a társadalmi helyzetek és a népléleknek egy magasabb eszme-erő által megragadtatása hozzák létre a mélyreható forradalmakat. Különösen figyelni kell erre Európa nyugati határszéli népénél, a melynek értelmi és érzelmi világa annyira különbözik a többi czivilizált népekétől. Ebben áll feladatom nehézsége. És ha mégis vállalkoztam — gyenge erőmnek tudatában — e feladatra, szolgáljon mentségemül, hogy bátorítást vettem az apostol szavaiból: „Megemlékezzetek a ti előttetek járókról, a kik szólták az Istennek beszédét" (Zsid. 13 : 7). — Figyeltem a zsoltáríró intésére: „Nézd meg a tökéletest és vedd eszedbe az igazat" (37. Zsolt. 37). * * * Nem eléggé hangsúlyozható igazság, hogy a protestantizmus nem csupán tiltakozás a csalódhatatlanság köntösében hivalkodó pápizmus hierarchiája és dogmatikai tévelygései ellen, hanem egyszersmint a legerősebb bizonyságtétel az evangéliomi igazságok mellett. A reformáczió nemcsak demokratikus alapokon nyugvó egyházszervezetet teremtett, nemcsak kormányzatát, tanrendszerét és kultuszát rendezte be isteni elvek szerint az ős-keresztyénség formájára, hanem a reformátorok a külső alkotás mellett — miként Pál apostol — kötelesnek érezték magokat mindeneknek hirdetni az örök életnek tudományát, hogy a népeket, a kiknek nem volt más kultusza, mint a látható szépség csodálata, törekvéseiknek nem volt egyéb czélja, mint a gyönyör hajliászása, nem volt más vallásuk, mint a képzelem csodás borzalmai és a szemek bálványimádása: hogy ezeket a népeket az evangéliomi igazságokkal megismertessék és a töredelmes bűnbánat könnyeiben megfürösztve, a törvény országából visszavezessék a kegyelem paradicsomába. Ez a czél közös volt minden nemzetnél, a mely csak a hitújítást befogadta. De megvalósítása sehol sem került oly nagy küzdelembe, sehol másutt annyi áldozatot nem követelt, mint Skócziában. Vértanuk ezrei népe-