Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-07-16 / 29. szám

p. o. az efézusi gyülekezet véneihez intézett egyik beszédében, hogy Jézus ezt mondotta : „jobb adni, mint venni". A korinthusi atyafiakat a krisztusi szelídségre és nyájasságra inti. Pál apostol kutatta a Jézus eredetét és teljes határozottsággal hirdeti, hogy Jézus a Dávid családjából való. Neki biztos tudomása volt az úrvacsora szereztetése és lefolyásáról. Emlékeztet sok olyan parancsolatra, a mit az Úr adott; ezt mondja az Űr, nem én, hangsúlyozza Pál alkalmilag, vagy megfordítva. Tehát kétségtelen, hogy neki gazdag ismerete volt a Jézus Krisztus életéről. Volt alkalma sokat hallani Jézusról, egy részről az általa üldözött keresztyénektől, más részről Barnabástól és Pétertől. A ki ismeri a régi keleti szellemi élet formáit, az Pál apostol leveleiből kiolvashatja, hogy a történeti Krisztus sokkal inkább uralta az apostol belső életét, mint a hogy külsőleg látszik. A keleti ember csak a kicsinyes, csekély jelentőségű, mindennapi dolgok leírásánál igényel szavainak hitelt. Minden magasabb dolgot felülről származó isteni kijelentésnek tekint. Nem bír tudatával annak, hogy ő a magasabb, szent életnek önálló részese, ilyen keleti ember volt Pál apostol is. A minek előtte a Jézus Krisztusra vonatkozólag föltétlen jelentősége volt, azt ő közvetlen az Úrtól vette, a ki lelkében élt; vette a megdicsőült Krisztustól, a kire boldog örömmel tekintett fel, és azok az emberi közvetítések, a melyek által ő az evangéliumhoz jutott, az ő tudatában teljesen ki voltak aludva. Pál apostol nem a valóságba merült bele, hanem abba a képbe, a mely Jézusról az ő lelkében tudva vagy tudatlanul visszatükröződött. Azonban a történeti Krisztus mondatja vele ezeket: „Kérünk titeket a Krisztus helyett, béküljetek meg Istennel, Krisztus szeretete kényszerít minket". A történeti Krisztus szólaltatta meg lelkében a szeretet ama csodálatos dicsénekét, a mely az újtestamentom egyik legdrágább gyöngyét képezi. A Gamaliel iskolájában Pál apostol inkább tanult egyebet, mint azt az isteni örök kegyelmet, mely minden értelemnek felette vagyon. Nem theologiai spekuláczió, hanem a Jézus Krisztus egyéniségének hathatós ereje, a mely egyéniség a keresztfán nyert teljes bevégzettséget, törölt el a tépelődő farizeus, Pál lelkéből az Isten ítéletétől való minden aggodalmat. Sokszor megtörténik, hogy az Alpok legmagasabb csúcsai még fényben úsznak, mikor lent a völgyben már az esti szürkület veszi körül az utast. Az utas már nem látja a napot, de a tündöklő sziklacsúcsok tanúskodnak annak felséges voltáról. Ily értelemben tarthatjuk Pált a történeti Krisztus leghatalmasabb tanujának. A zsidókhoz írott levélben olvassuk: Jézus az ő testének napjaiban, mikor nagy kiáltással és könnyhullatással való könyörgéseket vitt annak eleibe, a ki megszabadíthatja őt a halálból és meghallgattatott és a szenvedésekből megtanulta az^engedelmességet. Külsőleg tekintve, ezek nagyon sovány közlemények és nagyon szegények volnának, ha kénytelenek volnánk beérni azzal a kevéssel; a mit nekünk Jézusról a Pál és a többi apostolok levelei, meg a Jelenések könyve nyújtanak. Van azonban nekünk négy evangéliumunk. Tulajdonképen csak egy evangélium van, vagyis egy legfőbb „örvendetes izenet". Ez az Örvendetes izenet nemcsak a Jézus szavaiban és példabeszédeiben nyilvánul, hanem az ő egész egyéniségében. Jól fogták fel már az első keresztyének ezt a kérdést és az ő egész nyilvános munkálkodását, szenvedését, halálát, feltámadását belefoglalták az evangélium fogalmába. Ez az evangélium négy alakban van meg, úgymint: a Máté, Márk, Lukács és János leírása szerint. Ha ezeket az evangéliumokat közelebbről megvizsgáljuk, már az első tekintetre észrevehetjük, hogy három evangélium közeli rokonságban van egymással, míg ellenben a negyedik, és pedig a János evangéliuma, igen kidomborodott sajátosságban különbözik a többitől. A három első evangélium tényleg 47 alkatrészben megegyezik, a többi alkatrészeken pedig kettő-kettő osztozkodik egymással. Dr. Furrer K. után Ruszkay Gyula. (Vége következik.) BELFÖLD. A pesti ev. ref. egyházmegye lelkészi értekezlete. A pesti ev. ref. egyházmegye lelkészei f. é. július hó 4-én gyűltek össze Budapesten a református főgimnázium dísztermében, hogy rendes évi értekezletüket megtartsák. Örömmel konstatáljuk, hogy ez a nagy egyházmegye — népessége szerint harmadik az országban — egyre nagyobb súllyal és buzgósággal vesz részt abban a mozgalomban, a mely a megernyedt egyházi erőt új életre hívni és tömöríteni igyekszik. A lelkészi kar tagjai majdnem kivétel nélkül megjelentek. A kik elmaradtak, mind súlyos és az értekezlet által részvéttel fogadott okokkal mentették ki elmaradásukat. Ép így egy-két igazán buzgó világi tagunk is. De minden habozás nélkül kijelentjük, hogy ezek részéről valamivel nagyobb érdeklődést vártunk volna. Mi, a kik a királyi papság evangeliumi elvét nemcsak valljuk, hanem annyi idő óta meg is valósítjuk egyházunk ügyeinek intézésében, az építő és irányító egyházi munka terhének viselésében méltán várhatjuk az osztozó segítséget azok részéről, a kik zsinatunk legutolsó ülésszakában jobb ügyhöz méltó buzgalommal keltek ki ellenünk, hivatalos papság ellen. Igaz, hogy az értekezletnek csak két tárgya volt: egyik a kegyeletes emlékezésé, a másik az egyetemes egyháznak egyik legnehezebb, de leginkább életbevágó kérdése: a lelkészi nyugdíjintézet ügye. Mind a kettő érdemes arra, hogy a világiak érdeklődését felébressze. Az elsőről, a skót népnek fenséges küzdelmeiről — mint a felolvasó mondotta — úgyis keveset és csak kevesen