Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-07-09 / 28. szám

olvasmányaik anyagából alakították meg maguknak a Krisztus képét és az ő gyermekiesen kegyes és biztos hitükkel ragaszkodnak ehhez a képhez. Mi nem háborgatjuk ezeket a keresztyén lelkeket, hanem azokhoz fordulunk, a kik az újkor szülöttei és szükségét érzik annak, hogy maguknak hitükről számot adjanak, a kik csak akkor nyugszanak meg teljesen, ha így szólhatnak : ezt mondja a tudomány, ezt mondja a szigorú, pontos vizsgálódás, ez az a szilárd alap, a melyre építhetünk. Dr. Furrer K. után Ruszlcay Gyula. (Folyt, követk.) KÖNYVISMERTETÉS. Mélység és magasság. Imádságok és elmélkedések. írta: Juhász László ev. ref. segédlelkész. 8°, 171 oldal. Ara fíízve 2 K. kötve 3 K. (Folytatás.) A kötet első helyén az imádságok állanak, két főczím alatt, a szerint, a mint a img-tibai kastély házi istentiszteletein, vagy pedig templomi közistentiszteleten hangzottak fel. Mindegyik imádság külön czimmel van ellátva, tartalmának, alaphangjának megfelelőleg, vagy legalább is azt megközelítőleg. A czimek már elárulják, hogy szerző nemcsak pap, hanem író, poéta ember is. S még jobban meggyőződünk a felől, ha magokat az imádságokat elolvassuk. Euchetikai szabályokat bennök hiába keresünk, inkább vagy csak rövid felsóhajtások (mint a hogy a szerző maga is nevezi templomi imádságait), vagy pedig szép, tartalmas elmélkedések, a melyekben lüktetni érezzük ugyan az író hivő, érző szívét is, de a melyekben mégis több a poézis, mintsem az imádkozásnak egyszerű, alázatos bensősége és annak komoly érzése, hogy a keresztyén imádságban nem a poétikus hasonlatok, ellentétezések és a ülozofikus elmélkedések a fontosak, hanem a prédikátor egyéni és a gyülekezet közérzéseinek az egyszerűségben méltóságos kifejeződése. Az imádságok tehát, az ón egyéni érzésem és ítéletem szerint, nem igazi imádságok. Elmélkedések és felsóhajtások inkább, a melyek házi használatra készült ájtatossági munkában megállhatják helyöket.; de sem házi, sem közistentiszteleten nem felelhetnek meg annak a czólnak, a mit az imádságnak szolgálnia kell. Ezzel az ítélettel korántsem akarom azt mondani, liogy Juhász L. imádságai értéktelenek. Ezekre is vonatkozik amaz általános ítéletein, hogy nincs közöttük egy sem, a mely üres volna. Sőt egyenesen azt kell inkább mondanom, hogy több van bennök. mint a mennyit egy házi istentiszteleti, vagy egy templomi imádság elhordozhat, annak veszedelme nélkül, hogy nehézzé, mindenek által kevéssé érthetővé és átérezhetővé váljék. Kidolgozásuk is gondos, csiszolt, úgy hogy mint irodalmi alkotások elismerést érdemelnek. Nem épen kedvező ítéletem csupán arra vonatkozik, hogy minden mélységök és minden szépségük daczára sem találom meg bennök az imádkozásnak azt a közvetlenségét és az egyszerűségben is méltóságát, a mi a közistentiszteleti imádságokat kell, hogy jellemezze. A külső formát illetőleg még azt jegyzem meg, hogy teljesen feleslegesnek tartom az Isten megszólítását magában foglaló mondatok minden szavának nagy betűvel írását. Nincs erre szükség, sem az Istent, sem a gyengébbeket illetőleg. A tartalmat illetőleg pedig nemcsak szükségesnek nem tartom, sőt megengedhetetlennek ítélem a dán királyfi szájába adott shakespeareei szavakat (12. lap) imádságunkba keverni, a mikor van nekünk királyunk, a ki az emberi értelem végességét szebben jellemezte, mint a nagy angol költő királyfia. Szintén nem tartom megegyeztethetőnek az imádság komoly méltóságával azt sem, hogy abba népdal-reminiszczencziákat vigyünk bele (19. lap: tépd ki szívünket, hogy ne érezhessen; 35. lap : te parancsolod meg a napnak, hogy ragyogjon, a viharnak, hogy tördeljen és a szívnek, hogy szeressen), mégha még oly szépek legyenek is különben a forrásul felhasznált népdalok. Azt pedig, hogy: „Fiacskáim ! szeressétek egymást" — az én tudomásom szerint a hagyomány János apostol szájába adta, nem pedig Jézus mondotta, mint a hogy szerző állítja (23. lap). Egyházi beszéd hat van a kötetben. Egy áldozócsiitörtöki, a többi közönséges alkalmakra ; illetve közönséges vasárnapokra, mert a thémák, a melyeket fejtegetnek, inkább alkalmiak. A kötetnek ez a hat beszéd képezi ítéletem szerint annak legértékesebb részét. Ezekben a szerző nemcsak jó homiletának mutatja fel magát beszédei felépítésében ; de jó igehirdetőnek is, a ki nemcsak nem felejti, de gondosan szeme előtt tartja a tárgyválasztásnak azt a szabályát, hol oly thómákról szóljunk, a melyek nemcsak aktualitásukkal, hanem mélységes tartalmukkal is megragadhatják ós az Isten igéjével tölthetik meg hallgatóink lelkét. „A Nagy szerencsétlenségek" czímű beszéd a martinique-i vulkanikus katasztrófát; az „Igazságtalan élet" korunknak az igazságos megítélésben és jutalmazásban feltűnő visszásságait; az „Eszményiség" korunk anyagias irányzatát; a „Háború és béke" az orosz-japán háborút; a „Hazaszeretet és vallás" korunk kozmopolita és vallásilag indifferens irányzatát használja fel a tanításra, mindenkor alkalmasan megválasztott textusok alapján. A beszédeknek ezen aktualitása, a mint már jeleztem, kevéssé teszi azokat alkalmasakká a bárhol s bármikor elmondásra. Ezt azonban nem hibájokul, hanem inkább érvényükül tulajdonítom. Mert minden egyházi beszéd annyit ér, a mennyit épít; bizonyos thémákkal pedig csak bizonyos, aktuális körülmények között lehet igazán építeni. Szerző azokat az alkalmas körülményeket gondosan megfigyelte, s gondosan hozzájok választotta thémáit is. Alkalom és théma így összevágván, előre remélhetjük, hogy az építő hatás sem maradt