Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-06-25 / 26. szám

énekeskönyv mutat, mert a halomszámra beküldött munkák értékteleneknek bizonyultak. Azt hittem, hogy az újabb idők szülni fognak valami jobbat is; de épen az újonnan felmerült írók küldték hozzám a legkevésbbé sikerült énekeket. Azt hiszem azért, hogy a legtöbb birálat egy nagy tévedésen alapul. Azt hiszik ugyanis sokan, hogyha egy énekeskönyvben van 50—60 kiemelkedő szépségű darab, a melyekhez viszonyítva a többi nem úgy csendül meg, már ez a többi nem is jó és nem is szép. Ez csalódás, a mellyel csak úgy vethetünk számot, ha összehasonlítást teszünk más énekeskönyvekkel is. Én ezt az összehasonlítást megtettem és úgy találtam, hogy igazán általános becsű néhány ének mellett számtalan viszonylagos becsű, sőt igen gyenge ének fordul elő minden énekeskönyvben. Ez a dolog természetéből foly. A vallásos költészet már magában is érzelmi és alkalmi. Vagy a naiv idők — egyénileg istenfélő érzései (Dávid), vagy nagyszerű, magasztos, általános alkalmak szülnek csak hasonló, fenséges himnuszokat; de kisebbszerű mindennapi alkalmak, úgyszólván megszabott körülményes egyházi események, dogmatikai és morális tételek magasabb költői lendületet sehol sem képesek adni az ilyen természetű énekeknek. Kompiláczióknak tartják az ilyeneket énekeseikben mindenütt és ezt nálunk nagyobb nemzetek nem is szégyenlik megvallani, mert egyházi szükséget elégítenek ki. A mi próba-énekeskönyvünk, ily szempontból tekintve, felettébb gazdagnak mondható. Vannak bírálók, a kik 80—100, vannak a kik 200 éneket is kiemelnek és becseseknek ítélnek. Hát ez igen sok, több, mint a mit én csak várhattam és remélhettem is. Én, ha 50 darab kiválóbb énekkel dicsekedhetünk, a 200-at nyugodt lelkiismerettel, ráadásul fogadom el, ha az alkalmakat czélszerüen kitöltik. Ismétlem, a mit másutt már mondottam: az alkalmiság helyes eltalálása igen fontos a gyülekezeti éneklésben, erre való tekintettel a csekélyebb benső értékű darabokat sem mellőztük, hogy módot adjunk azokból a jobbaknak felhasználására. Az énekügyi bizottság teljesen tudatos munkát végzett tehát; maga is tudta, mennyi lehet az igazán becses és szép és maga is tudta, mennyi a gyengébb és kevésbbé értékes, de mindamellett szükséges. Szerencsés kor, vagy szerencsés nemzet volna az, a mely az énekeseknek ezt az általános gyengéjét meg tudná szüntetni; de íme, elmúlt századok mutatják, hogy ez nem lehetséges. Mi századok termékeiből táplálkozhatunk és mégsem lehetséges. Egy másik csalódás a közbirálatban onnan származik, hogy a mi fülünk új hanghoz nem szokott, az talán, ha szép is, első hallásra nem hat meg. A megszokottság széppé tesz gyakran nem szépet is, az újság ellenben idegennek tetszik és gyakran hidegen hagy, ha önmagában szép is. Ez a lelki tünemény sehol sem uralkodik inkább, mint az énekek megítélésében, ha régiek újakkal hasonlíttatnak össze. Helyes is ez a becses régiség fentartása végett, de mégsem lehet döntő a haladás és fejlődés biztosítása szempontjából. Ez az elvi különbség, a mellyel egyetemes énekügyi bizottságunk a revízió alkalmával munkáját teljesítette, okozhatja azt, hogy a merev konzervativizmus, az újításoktól idegenkedve azt mondja: ez vagy az a darab épen azért nem jó, mert szép. Vagy azt mondja: igaz ugyan, hogy az egyetemes énekügyi bizottság minden kifogásainkat tekintetbe vette, de azért csak maradjon meg a régi. Rövid általánosságban ezeket kötelességemnek tartottam megjegyezni az egyetemes énekügyi bizottság odaadó, fáradságos munkálkodásának némi igazolására. Azt ezeken felül még csak felemlítem, hogyha az egyes bírálatokat átvizsgálom és részleteikben mérlegelem, nagy zavarba jutok, hogy miképen lehetne ezeknek tekintetbe vételével új énekeskönyvet előállítani? Van olyan birálat és pedig egyik kerületben nagy súllyal bíró, a mely a legszebbnek tartott énekünk ellen is (Oh ! könyörgést meghallgató) tud kifogást tenni. Van olyan, hasonlag másutt nagy súlyú, a mely oly sajátságos elméletekből indul ki, hogy az archaizmust fontosabbnak tartja mindennél, mondván: „a szóvonzásban lüktet a vallásos élet, Istennek szent lelke". Ha itt egyik bíráló nézetét elfogadom s a szerint alakítok szavakat, verseket, amott tíz más bírálóval jutok szembe, a kik ismét kifogásolnak. Ha itt egy zsidós, vagy dogmás nézetet juttatok kifejezésre, amott követ ragadnak ellenem a más nézetűek. Elv, ének, vers, ritmus, szó, százféle felfogás szerint így kerülnek bonczkés alá a bírálatokban, egyik a másikat lerontva, egymásnak ellentmondva, ki volna képes ezeket összeegyeztetni? Aggodalommal mutatok rá ezekre, mert előttem állottak és ezekből azt a következtetést vonom le, hogy akár most, akár bármikor általános szavazatra bocsátva, szakértelmet kivánó munkát létesíteni nem lehet. Mert vagy lehetséges egy oly bizottságot alkotni hozzáértő emberekből, a mely bizottság a meghatározott főbb elvek szerint dolgozik és dolgoztat, vagy nem lehetséges. Ha lehetséges, akkor abban az értelemben, a mellyel kiválasztott embereiben egyházunk rendelkezik, meg is kell bízni, mert különben mindig csak odáig fogunk eljutni, hogy kezdhetjük élőiről. Ha ez nem lehetséges, akkor felesleges minden további próba, mert az általános szavazatokkal szemben nem volna biztosítva semminemű alkotó munkálkodás. Mi volna ezek után az én véleményem a további teendőkre nézve? Kérdezhetné tőlem ezt is a főtiszteletű és méltóságos konvent. Véleményem általában ma is az, hogy az új énekeskönyv mielőbbi behozatalát szükségesnek tartom. Ennek okai ma még sürgősebbek, mint ezelőtt 20 évvel. Kívánják ezt az iskolák és azokban a vallásos nevelés. Kívánják a templomok, a melyekben az igehirdetés új evangéliumi eszmékkel telik meg naponként, megfelelő énekek nélkül. Kívánja ezt a magyar nyelv mai fejlettsége is a régebbihez képest. A régiségből nyelvben, 51*