Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1905-01-15 / 3. szám
a gyötrődésből. Az isteni hatalomnak e segítő munkáját többféle szempontból lehet feltüntetni. A lélek vergődése és küzködése szempontjából a következőket lehet róla mondani: Az Isten ép úgy, vagy még inkább keresi az emberi lelket, mint ez az Istent. És az isteni szeretetnek csodálatos kegyelmi ténye, hogy az emberi lelket ép azon a ponton igyekezett megsegíteni, a melyen különösen gyenge volt. Az emberi lélek nagy baja, hogy a testre támaszkodik és még nagyobb baja, hogy hisz amaz ördögi hitegetésnek, a mely szerint egyfelől az igaz boldogságot az Istentől távol, a testiségben lehet megtalálni, másfelől a test romlásával vége van a lélek szent reménységeinek is. Isten tehát testet öltött s a Jézus Krisztus megmutatta, hogy az igaz boldogság nem a testiségben, nem az Istentől távol, hanem az Istenhez való felemelkedésben van s hogy a ki igazán egyesül az Istennel, annak a test romlása nem árthat. Örökké igaz marad tehát a régi szó: Csak az Istenben nyugoszik meg az én lelkem! Másfelől bizonyos, hogy a lélek lételének valódiságáról s örök reménységeinek jogosultságáról a teljes bizonyosságot a Jézus által az Isten közelében találja fel. Szabó Aladár. TÁRCZA. Kálvin és Melanchton, De térjünk vissza Kálvin és Melanchton viszonyára. Mint fentebb láttuk, Kálvin Melanchton iránt a legjobb érzelmekkel jött vissza Strassburgba. Küzdelmekben és viszontagságokban gazdag évek következtek reformátorunkra, oly küzdelmes esztendők, a minőkről nekünk, a kik oly nyers és szenvedélyes korban nem élünk, csak kevés fogalmunk lehet. Kálvin újra Genfbe jött, a hol; mint ismeretes, e városra nézve egy új, nagyszerű korszaknak alapjait vetette meg. Sokféle elfoglaltsága közepette sem mosódott el emlékében Melanchton képe s emlékezetének gyengéden adott kifejezést. Bármennyire megegyezett a két kiváló férfiú véleménye ama dolgokra nézve, a melyek bizalmas beszélgetésük közben közöttük a frankfurti napokon felmerültek, volt egy kérdés, melyben — különösen a későbbi években — eltértek egymástól s ez a praedestinatió kérdése volt. Melanchton hírneves munkájának (Loci comm. theol.) második kiadásától kezdve mindjobban eltért a praedestinátiótól, míg Kálvin időközben, hogy úgymondjuk, vaskövetkezetességgel fejté ki azt. Pighius Albert egy könyvet írt a kálvinista praedestinatió ellen, mire Kálvin szintén egy munkával felelt s e munkát Kálvin Melanchtonnak ajánlja. Eltekintve attól, hogy ezen ajánlás a becsülés és a szeretet őszinte hangján Kálvinnak a nagy német reformátor iránt táplált rokonszenvét tolmácsolja, más tekintetben is figyelmet érdemel az. Már az előbbiekből kitűnt, hogy Kálvin igen fontosnak tartja az elvet a reformáczió érdekében: ne kutassuk azokat a pontokat, a melyek bennünket egymástól eltávolítanak, sőt inkább azokat tartsuk szemeink előtt, a melyekben megegyezünk. Kálvin e tekintetben Melanchtonnal szemben odáig ment, hogy e kitűnő férfiú nagy dogmatikai munkáját (Loci) francziára fordíttatta s ahhoz előszót írt. Mennyi méltányosság és elismerés nyilatkozik meg e sorokban; kiemeli a műnek világosságát, rámutat arra, hogy a szerző, a mennyire lehet, leszáll az olvasóhoz, mert czélja az erkölcsi építés. A mi a tanbeli különbséget (praedestinatió) illeti, erre nézve gyöngéden, körültekintéssel nyilatkozik s arra int, liogy nem kell mindenen fennakadni. Annak, a ki eredményesen tanít, el lehet nézni, ha megoldatlanul hagy olyan kérdést, a melynek nem ismerése veszéllyel nem jár.* Kálvinnak nemes elj Melanchton munkájával szemben nem kerülte ki a történetírók figyelmét. Stáhelin így ír: „Tudtunkkal ez az egyetlen példa arra nézve, hogy egy reformátor így ajánlja egy másik reformátornak munkáját, hogy így terjessze azt saját követői között; különösen olyan munkát, mely fontos pontban elválik az ő dogmatikai felfogásától." Henry e jelenségre még nagyobb nyomatékkal utal: „A Loci az egyedüli munka, mely az Institutio-nak versenytársa lehet, irodalmi tekintetben pedig még árnyékot is vethet erre, mert rövidebb, felfogása könnyebb s hozzá még tanaira nézve a kálvinista felfogás megingatására is alkalmas, Kálvint azonban e szempontok nem befolyásolták. Igen kevés ambiczió, büszkeség, kicsinyesség lakozott ezen ritka emberek lelkében, a kik csak az emberek üdvösségével törődtek." Időközben nehéz napok következtek be a német protestánsokra; Luther meghalt (1546. febr. 18), az unió hadai Mühlberg mellett vereséget szenvedtek, V. Károly kiadja az Interimet és a sok csapás első sorban Melanchtont sújtja. Minden szem reáirányul, s annál szembetűnőbb lesz, hogy a nagy német tudós nem bír a wittembergi reformátornak erős lelkével. Luther helye üres lett s Melanchton nem tudta azt betölteni. „Szent Isten! — írja Bullinger Kálvinnak — mennyire megfélemedett és megzavarodott (pavidus et luxatus) ez az ember. Az Isten mentsen meg attól, hogy fejedelmekre és tudósokra támaszkodjunk." Melanchton tudvalevőleg nem fogadta el az Interimet, hanem kidolgozta a lipcsei Interim tervét, a mely felszínre hozta az adiaforákat, a mi új zavarokra adott okot. Nincsen ezen mit csodálni; könnyű belátni ugyanis, * Hasonlóképen nyilatkozott a reformátor Chrisostomusnak az érdemszerzö cselekedetek tanára nézve is : „Krisztusnak e kitűnő szolgája a nagy czél felé törekedvén, az egyenes útról pillanatra letért. E hibát a nagy embernek könnyű szívvel elnézhetjük." 5*