Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-06-04 / 23. szám

én azonban e körülménynek csak félig örülhetek, mert e megtiszteltetés alárendeltséget is jelent. Magát ezt az alárendeltséget s ez alárendeltség minden kárát és hátrányát szem elé hozni s adatokban kézzelfoghatólag kimutatni, nem könnyű dolog. Mert az efféle bajok úgy szoktak működni, mint a belső betegségek: kiütésekben ritkán jelentkeznek, de annál jobban sorvasztják és gyöngítik az egész szervezetet. Mégis, úgy a múltból, mint az előttünk fekvő tantervből is. felmutathatok néhány kóros tünetet, melyből kitűnik, hogy ez alárendelt viszony nem csupán az énekre nézve ártalmas, de mint az élő világban szokott történni, magának az elnyomónak, a vallásnak sincs semmiféle hasznára. A múltból fel kívánom hozni, hogy bár iskoláinkban, mint a többi felekezeti iskolákban, kiváló gondot fordítottak az énektanításra — hiszen néhol még a mainál is nagyobb keretekben tanították — ám azért a vallásos énekléssel, a ráfordított idő arányában, sem mi, sem a többi felekezetek nincsenek és nem is lehetnek megelégedve. A dolog nyitja igen egyszerű. Minden felekezett előtt az a főczél lebegett, hogy tanulói tudják az egyházi énekeket; s mivel az ének-zenének megvan az a szerencsétlen sajátsága, hogy puszta utánzással, szajkómódra való magoltatással is el lehet benne némi külső eredményt érni, minden felekezet megelégedett a gépies dresszurával s teljesen elhanyagolta az öntudatos, elméleti ismereteken alapuló éneklést. Ez a múltból ránk maradt babona még ma is kisórt az emberek között ; hiszen ma sem ritka vélemény, hogy az énekléshez elméleti ismeret tán nem is szükséges. Hogy a ki szavalni akar, annak először értelmesen olvasni kell tudni, ezen senki sem kételkedik; de hogy a fárasztó s mégis kevés sikerű berágatás czélhoz vezet az egyházi éneklésnél, ezt ma is sokan hiszik. Pedig a ki kótaismeret nélkül tanít valakit énekelni, szóról-szóra úgy cselekszik, mint ki írni, olvasni nem tudó gyermeket előmondással szavalni tanít. Oly nyilvánvaló igazság ez, hogy tovább is forgatni közgyűlésünk iránti figyelmetlenség volna; ráirányítom tehát inkább a figyelmet egy ezzel összefüggő körülményre. (Folytatása következik). Seprődi János, kolozsvári koll. tanár. TÁRCZA. A halál utáni élet. (Folytatás.) A Seólbeli élet árnyékszerű, Isten nélkül való létezés lévén, világos, hogy az ó-testamentomnak a síron túli életre vonatkozó hite messze alatta áll annak a tanításnak, a melyet az új-testamentom ad a testtől megszabadult lélek halhatatlanságát és örök életét illetőleg. Míg az új-testamentom tanítása a legbensőbben össze van forrva a valláserkölcsi élettel, addig az ó-testamentomé egyáltalában semmi összeköttetésben sincs azzal. A Seólban egyforma sors várakozik mindenkire, bölcsre és bolondra, jóra és gonoszra egyaránt (Zsolt. 49:11, 15, Jób. 3:17—19); tehát valami túlvilági retribuczióról, a szenvedő kegyesek és igazak megjutalmaztatásáról, vagy a földön szerencsés gonoszok bűnhödéséről egyáltalában nem lehet szó. Az ó-testamentomi vallás felfogása szerint úgy a büntetésnek, mint a jutalmazásnak csak a síron inneni élet a helye. A gonoszok elveszik büntetésüket az élők közül való hirtelen és erőszakos kivágatással; a jók jutalma pedig nem egyéb, mint az Isten által megadott hosszú, boldog élet (Ex. 20:12, Deut. 5:16), továbbélés a gyermekekben (Gen. 17:4 sk.) és az a hit, hogy az Isten rejtegethetné a kegyes ember lelkét a Seólban, addig, míg elmúlik róla az ő haragja, azután pedig újra megemlékezhetnék róla (Jób. 14:13). Ez a hit azonban ellenkezik az örök renddel. Az ember lefekszik és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból (Jób. 14:12). Igaz ugyan, hogy az I. Sám. 28. fejezetben szó van arról, hogy a meghalt Sámuel szelleme megjelenik és beszél Saullal, általában véve azonban az az ó-testamentom tanítása, hogy a ki egyszer a Seólba jut, az onnan soha többé vissza nem térhet a földi életbe, sem pedig egy magasabb, isteni életkörbe nem emelkedhetik (Jób. 7:9, 14 : 2, 7—14, Zsolt. 103 :15, 16). Azok a helyek, a melyeknek alapján ez ellen az állítás ellen szoktak argumentálni (Zsolt. 16:9, 10, 49:16, 73:23—26; a Zsolt. 31:6 és 99:6 sk. tekintetbe sem jöhetnek, mert azokat csak erőszakos magyarázattal lehet a halál utáni élettel vagy a Seólból szabadulással kapcsolatba hozni), legfeljebb csak azt a reménységet foglalják magukban, hogy a kegyesek, Isten irgalmából kikerülhetik a testi halált és a Seólban élést, de nem azt, hogy a Seólból még ki is szabadulhatna valaki. A Jób. 19:25, 26 verse, a mely már oly sok magyarázatra és vitára adott alkalmat, semmi esetre sem foglalja magában sem a feltámadás, sem a Seólból megszabadulás hitét, hanem valószínűleg csak azt, hogy Jób, ha teste a fekélyek által megemésztetik is, úgy hogy utoljára test nélkül leend, elvégre mégis meg fogja érni, hogy „Góéla

-je, azaz: az Isten, boszút fog állani őt alaptalanul vádoló barátain és meg fogja váltani szenvedéseitől; vagy legfeljebb is csak azt, hogy ha a Seólba jut is, ott valamiképen, valami rendkívüli. isteni reveláczió folytán, tudomást fog nyerni ügye diadaláról. Mindössze egyetlen egy hely van az ó-testamentomban, a mely a halál után vigasztalóbb kilátást látszik nyújtani a testtől megvált lélek számára. Ez a Préd. 12:9 verse, a mely szerint a por földdé lesz, mint volt az előtt, a lélek pedig megtér Istenhez, a ki adta volt azt. Azonban, eltekintve attól, hogy ez a hely nagyon késői eredetű, az általános ó-testamentomi felfogást nem módosítja. Ezen a helyen ugyanis a mi visszatér az Istenhez, az nem a nephes, a mely az ember személyiségét alkotja, hanem a rúach, vagyis az