Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-06-04 / 23. szám

Valóban nehéz szatírát nem írni erről a zagyva, nagyképű és értelmetlen állapotról. A szemelgetést tovább is folytathatnám; de tán magunkra nézve is szerencsésebb lesz, ha annak kijelentésével, hogy nem találtam egyetlen intézetet, mely mindenben a konventi tantervet követné, rátérek e szomorú jelenség okainak a megállapítására. Leghamarabb arra lehetne gondolni, hogy ennek az állapotnak oka a tanítók képzettség-hiányában van. Nem állítom, hogy e tekintetben minden rendben volna; de a mennyire adataim alapján ítélhetek, örömmel mondom, hogy egyetlen oktatót sem tudnék megnevezni olyat, a ki, legfeljebb egy kis útbaigazítással, kötelességének megfelelni ne tudna. Különben is a tanmenetek fősajátságaként az tűnik ki, hogy kevés idő alatt túlságosan sokat el akarnak végezni, a mi maga is a tárgyát szerető és értő tanítóra vall inkább, mint a hanyagra és tudatlanra. De ha mindjárt ez volna is egyik ok, a mit, ismétlem, egyáltalában nem hiszek, különösebb aggodalomra akkor sem volna szükség. Mert a miniszter 4576—1896. számú rendeletével alkalmat adott arra, hogy bárki is elég olcsón, de azért megfelelő feltételek mellett, a középiskolai énektanítói képesítést megszerezze. Az egyes intézeteknek tehát már most is, de hova-tovább annál több alkalmuk lesz megfelelő képességgel rendelkező énektanítók alkalmazására. — Ebben tehát, véleményem szerint, hiába keressük a jelen állapotok kulcsát. Hirtelen arra is lehetne gondolni, hogy énektanításunk az átmeneti állapotok miatt ilyen. De ha mindjárt elfogadnók is azt a feltételt, hogy négy év nem elég a rendbejövésre, még akkor sem tudnám ebből a ferdeségek ós hiányok nagy tömegét megérteni. Mert először is csupán egyetlen intézet védekezik az átmenettel s az is csupán az óraszámra vonatkozólag, másfelől pedig az észlelhető hibák túlnyomó többsége olyan, a melyre nézve tökéletesen mindegy: átmeneti állapot van-e, vagy pedig rendes. Én igyekeztem minden oldalról körülnézni ezt az ügyet s nem tudok egyebet mondani, mint azt, hogy ez állapotok végső és legfőbb oka magában a konventi tantervben van. Valaki ellenvethetné a megfelelő tankönyv hiányát is; de én azt is, hogy 4 év alatt megfelelő tankönyv nem keletkezett, közvetve a konventi tanterv hiányosságának és hibáinak tudom be; mert meg vagyok győződve, hogy az ott lefektetett elvek, eszközök és anyagrészletek alapján jó tankönyvet, sőt valamire való tankönyvet is készíteni, kész lehetetlenség. De leginkább az erősít meg engem a magam véleményében, hogy az összes intézetek oly egyakarattal eltértek a konventi tantervtől, mintha előre összebeszéltek volna. Nincs tehát más mód, mint elővenni a konventi tantervet s megvizsgálni. Az a remény biztat, hogy e vizsgálatból nem csupán a jelen állapotok nyitja, de tán az orvoslás módja is kitűnik. Minden tantervben legfontosabb mozzanat a tanítás czéljának meghatározása. Ettől függ az anyag megválasztása, elrendezése, sőt legtöbbször a feldolgozása is. A tanítás czéljára nézve nem mindenben értenek egyet az emberek. Vannak pl., a kik a tárgyat csupán eszköznek tekintik a lélek különböző erőinek gyakorlására ; mások ellenben szeretnék, ha némi ismereteket és tájékozódást is szerezne a tanuló a tárgy körül; ezek tehát magának a tárgynak megtanítását is kitűzik czélul. Akárhogy vélekedjünk azonban a tanítás czéljáról, sem ez, sem a többi nem említett nézeteltérés egyáltalában nem módosíthatja azt a meggyőződésemet, hogy a konventi tanterv sarkalatos hibája épen a czél kitűzésében van. Szórói-szóra így hangzik: „Czél: A hangszerv s a zenei érzék ós ízlés fejlesztése és gyakorlása mellett, az ifjúság vallásos buzgóságának s hazafias érzelmeinek élesztőse, kedélyének nemesítése", A ki figyelmesen nézi ezeket a szavakat, könnyen észreveheti, hogy itt papiroson két, sőt három czél is ki van tűzve; a valóságban azonban csupán egy czél lebegett a konventi tanterv készítői előtt, s véleményem szerint ez az egy czél sem az igazi. Kitűnhetik az előbbi idézetből is, de még inkább kitűnik az énektanítás egész időbeli, osztálybeli elrendezéséből és szövegének megfogalmazásából, hogy a készítők valójában csupán egy czélt néztek: a vallásos éneket. Most, hála Istennek, ismét oly időket kezdünk élni, mikor az embereket újra érdeklik a vallás dolgai. A mennyire Örvendek e jelenségnek, ép annyira sajnálkozom azon a középkori tüneten, hogy egyesek mindenben vallás-ellenes sajátságokat fedeznek fel, ott is, a hol ilyenről egyáltalában szó sem lehet. Aggódva tehát, de bizakodva egyesületünk nemes szabadelvűségében, kimondom, hogy énektanításunk eddigi és ezután is holtbizonyosan bekövetkező sikertelenségéért egyedül ezt a czélt teszem felelőssé. És ezt nem elfogultságból teszem, mintha akár a vallásos érzésnek, akár a vallásos éneklésnek erejét nem becsülném eléggé; de teszem a tárgy ismeretén alapuló meggyőződésemből, s kérem a t. Közgyűlés minden tagját, hogy — akár elfogadja álláspontomat, akár nem — ilyen értelemmel ítéljen felettem és véleményem felett. Az énektanítás elé ilyen vallási czélt tűzni ki, teljességgel nem új dolog.' Az egész középkoron keresztül, sőt az újkor első felében is, mint minden tudomány a theologia, úgy minden tanítási tárgy s így a zene is, a vallás szolgálatában állt. A politikai hatalom, mikor kezébe vette az oktatás ügyét, a többi tárgyakat mind felszabadította a szolgaságból, csupán az ének-zene maradt a régi helyzetben, mivel vele a politikai hatalom nem törődött. Ha tehát felolvasásom elején örömmel emlékeztem meg arról a védelemről, melyben a felekezetek az ének-zenét részesítették, most hozzá kell tennem, hogy bizony e védelmet meg is kellett fizetni. A Nagyenyeden keletkezett 1820-iki „Norma DiscendiMől kezdve majd minden felekezet az éneket mindjárt a vallás után teszi s egynémelyik e körülményt különösen ki is emeli; 45*