Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-05-14 / 20. szám

nisztrácziónk olyan, a mit a zsinati törvénykezés szelleme is világosan bizonyít, hogy a tanárokat nem liogy közelebb akarná hozni az egyházhoz, hanem ellenkezőleg, még távolabb taszitja s jobban elidegeníti azokat az egyháztól s így az iskola szeretésétől is, a mely hidegséget aztán mi, velők működő vallástanárok érezünk legelső sorban és legjobban. Erre vonatkozólag, ha itt nem is akarom kifejteni azokat az alkalmakat és módokat, a miket megragadhatunk és sikeresen felhasználhatunk e hidegség vagy közömbösség megszüntetésére, szükségesnek tartom hangoztatását annak, hogy jelen tanáregyesületi gyűlés alkalmából, midőn az a m.-szigeti tanári kar indítványa a tanárok fegyelmi hatóságát illetőleg s más, az iskolai életet s a tanárokat illető zsinati törvények tárgyaltatni fognak, szavunkat felemeljük, saját szempontunkból is kifejtvén annak iskolai életünkre kiható hátrányait. A magunk helyzetéből kifolyólag pedig megbeszélendőnek tartom azon állapotot, melyben mi, ha mélyebben gondolkozunk, belátjuk, hogyan vagyunk az egyház és iskola között. Mi ugyanis, mint rendes tanárok, a tanuló ifjak körül, az ifjúsági istentiszteletek alkalmából rendes lelkészi szolgálatot is végzünk, a nélkül, hogy annak az iskolának vagy ifjúságnak tényleges vagy csak czímzetes lelkészei volnánk; a miből kifolyólag aztán bizonyos egyházi funkczió tekintetében igen furcsa helyzetek állhatnak elő a helyi lelkész ós iskola, illetőleg vallástanára között. Ennek folytán részemről óhajtandónak tartanám, ha az igen tisztelt értekezlet megbeszélés után megállapodnék abban, hogy a ref. zsinat kérvényező bizottságához egyértelmű memorandumában azzal járulna, hogy a zsinat a vallástanárok képesítését s jogi helyzetét szabályozó törvény passzusát azzal a konklúzióval lássa el, hogy a vallástanárok egyben az illető középiskola lelkészei is, a kik ebből a hivatali állásukból kifolyólag az iskolai élettel összefüggő lelkészi szolgálatot végeznek. Ezzel kapcsolatban lehetne talán azt is kérni, hogy az iskolafentartók utasíttassanak, hogy ezen lelkészi szolgálatokért a vallástanárokat, a körülményekhez képest, tiszteletdíjban részesítsék, a mi némi, ha nem is anyagi, de erkölcsi rekompenzácziója lenne egyfelől a magas képesítési követelménynek, másfelől azon munkának, a mit a vallástanár végez téli hónapok alatt az ifjúsági istentisztelettel, az ekkor is meglevő heti 20 órája mellett. Ez lenne csak szerintem a konzekvens, ha már a „mindenben egyenlőséget" annyira hangoztatják. A mindenben egyenlőség tisztázására vonatkozólag nagyon üdvösnek tartanám a törvény azon kommentálását is, hogy vallástanár ép úgy megválasztható igazgatónak, mint az intézet többi tanára. E kérdés pár éve, emlékszem, igen élénk eszmecserére adott anyagot a Debreczeni Protestáns Lap hasábjain. A kérdés „expressis verbis" leendő kommentálása annál inkább kívánatos, habár a törvény szellemében bent foglaltatik is, mert meg vagyok győződve, hogy a magas képesítési követelmény daczára lesznek a jövőben is olyanok, kik az egyenlőséget erre a térre nem akarnák kiterjeszteni avagy magyarázni. Szükségesnek tartanám továbbá annak a befoglalását is, hogy miután a vallástanárokra ilyen képesítés állapíttatott meg, az ennek megszerzésére jogosító követelményekből az egy évi külföldi tanulmányút hagyassék ki (a képesítést szabályozó határozatok megállapítása ugyan már az egyházkerületek hatáskörébe tartozik), a mi bennünket, jelenlegi vallástanárokat, kik még nem vagyunk theologiai magántanárok, közelebbről érdekel, mert hiszen kiki talán jelen állását úgy tekinti, mint a mely „gradus ad majorem", a melyet annyival könnyebben elérhet, ha a theologiai megántanárság megszerzésénél a külföldi egy évi tanulmány esetleges akadályt nem kópezend. De tovább menve, magunkra vonatkozólag még egy másik dolgot is bátor vagyok felhozni. Úgy emlékezem, hogy az evang. vallástanárok lelkészi jellegükből kifolyólag tagjai a lelkészi özvegy- és árvagyámintézetnek. Ha ez így van, miért nem vagyunk, vagy lehetünk mi is tagjai a lelkészi özvegy- és árvagyámintózetnek? Vagy talán a kettő inkompatibilis? Én nem hiszem. Hiszen nevezett gyámintézetnek tulaj donképen nem mi, hanem özvegyeink, árváink a jogosult élvezői. E mellett szól az a körülmény is, hogy az illető, mint tanár penzionáltatván, elmegy lelkésznek, akkor ebbe az intézetbe beléphet s a tanári nyugdíj élvezését nem koczkáztatja. Különben is amaz állami, ez meg egyházi intézmény lévén, a kettő elég messze esik egymástól. Kérem ennélfogva ennek a körülménynek is alapos megvitatását s esetleg az ezen irányban teendő akczió megindítását. Ennyi az, a mit a magunk jogi helyzetének tisztázására, illetőleg megszilárdítására vonatkozólag mondani, mint saját eszméimet, akartam; a további dolgokat a középiskolai vallástanítás kérdéséhez fűzöm. E tárgy körül még sokkal több és fontosabb dolognak a megbeszélése várakozik ránk, mint az elsőnél, a mennyiben itt feladatunk és hivatásunk nagy kérdései domborodnak ki előttünk. Minthogy azonban ez kitűzött másik tárgyunkkal : a vallástanítás módszerével is egy és más kérdésben Összekapcsolódik, csak röviden s a legszükségesebbek elmondására szorítkozom. (Folytatása következik). Bede László, mármarosszigeti vallástanár. KÖN YVISMERTETÉS. Nagy Képes Világtörténet. Marczali Henrik Nagy Képes Világtörténete, mely a Franklin-Társulat és Révai Testvérek kiadásában jelent meg, a XII-dik kötet megjelenésével befejezést nyert. A befejező XH-dik kötetet is Marczali Henrik, a vállalat szerkesztője írta, a kinek tollából származott a nagy munkának mind a hat utolsó (VII—XII.) kötete.