Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-05-14 / 20. szám

hogy betömjünk minden rést, elálljunk minden kis nyílást, a hol a ragadozó farkasok belopözhatnának megritkult soraink közé. Különösen mi, exponált helyen működő lelkészek, ismerjük nagyon jól azt a lázas törekvést, a mit a r. kath. propaganda kifejt a vegyesházasságok körül. Látjuk, hogy mily kiváló figyelem, előzékenység, megkülömböztetett gondoskodás tárgyai a vegyes vallású jegyesek és családok, a melyekből biztos hasznot remél és húz is, nemcsak a provincziákon, hanem Budapesten, sőt — Debreczenben is! És talán ez a szomorú tünet az ember természetes jogából folyik? Ki hiheti ezt? Erről tehát kár beszélni is! A türelem erényének jutalma nagyon is visszás, elriasztó volt eddig reánk nézve, s alig van kilátás a javulásra ! Mi nem vagyunk oly optimisták, hogy ezt a jelenséget a nagy változásokkal járó rázkódtatásnak, valami muló dolognak nézzük, ügyet sem vetvén arra, hogy e jelenség szelei miért csupán a mi életünk fáját rázzák, tépik. Minden jelenséggel és azok következményeivel számolván azért, nem engedhetjük meg, hogy egyházunk féltékenyen őrzött veteményes kertjeiben, az iskolákban is melegágya legyen a prozelitáskodásnak, s nem tehetjük, hogy mi magunk is fűrészeljük magunk alatt egyházunknak a viharoktól szünetlenül ostromolt fáját! Volenti non fit iniuria. A zsinati határozat senki lelkiismeretén sem tesz erőszakot. A kik pedig, mint érdekeltek, találva volnának s abba belenyugodni nein tudnának: azoknak ugyanazt a csattanós feleletet adhatja egyházunk, a mit József császár a zavarosban halászgatni szerető püspököknek aclott, midőn irigyelték tőlünk a szabadabb lélekzést is. Nem szólok arról, hogy a r. kath. egyház az ő alkalmazottjaival szemben nem minimumként állítja fel az egyvallású házasságot, de még azt is megszabja, hogy mely társulatoknak nem lehetnek tagjai, sőt politikai pártállásukat is úgy előírja, akárcsak az orvos pacziense számára a reczeptet, s akár édes, akár keserű, be kell venni. Ez az ő dolguk, igaz; joguk is van hozzá; de íme, a nyughatatlan klerikalizmus nem akarja megtűrni még a felekezeti befolyástól mentes állami intézetekben sem a felekezeti konvertált (volt szerzetes) tanárokat, holott az egyházi kapcsolat már teljesen megszűnt közöttük. És a kultuszminisztérium, a mennyire csak lehet, tényleg respektálja ezt a jogosulatlan érzékenykedés! Már pedig ez a mienkéhez képes távolról sem analóg ügy. Ha zsinatunk a nagyon hangoztatott „természetes jog"-nak teljes szabad érvényesülést engedne, akkor mivel A-t mondott, B-t is kellene mondania a logika szerint. Következnék az is, hogy a gyermekek vallására vonatkozó megegyezés szabadságát is biztosítsuk minden irányban, s tolerancziánkban és lojalitásunkban elmehetnénk addig is, hogy professzoraink részéről a reverzális adást szó nélkül hagyjuk, és engedjük, hogy nehezen szerzett kenyerünkön ne magunknak, hanem más, velünk talán ellenséges indulatú egyházaknak neveljenek fiakat és leányokat. Elég volt tehát a nagylelkűségből! Jó adagot szolgáltattunk évszázadokon át belőle, a nélkül, hogy legalább kamatjaival viszonozták volna! Elleneink markukba nevettek és jól kizsákmányolták liberalizmusnak csúfolt ideális együgyűségiinket! Isten csodája, hogy el nem vérzettünk miatta. Ebből tehát többet nem kérünk, vagyis nem adunk! A mily mértékkel mérnek nekünk e kényes portékából, ugyanazzal kell visszamérnünk. Ez nem tréfa dolog; vérbe, életbe kerül! Távol van tőlem, hogy kétségbe vonjam tanáraink túlnyomó többségének egyháziasságát, vallásukhoz való öntudatos, őszinte ragaszkodását, a melynél fogva egyházunk terjedését, virágzását, számszerű gyarapodását igazán szívükön hordozzák. Azt is hajlandó vagyok elhinni, hogy előforduló esetekben más vallású jegyeseiket vagy hitveseiket asszimilálják. De ha ez így van, akkor nincs kellő indoka a zsinati határozat elleni kifakadásnak; hiszen akkor egy úton haladunk, egy czélra törekszünk! Egyházunknak azonban szüksége van ily garancziákra! A büntető kódex a bűnösök ellen irányul csupán, a jókat és igazakat annak fennállása és alkalmazása nem feszélyezheti, sőt hathatós védelmet nyújt nekik ! Hogy zsinatunknak a kifogásolt rendszabályhoz kellett nyúlni, annak mindenesetre nagy oka volt! Néhány éve az alsó-borsodi egyházmegyében egy tanító róm. kath. nővel lépvén házasságra: emberi természetes jogainak szabad gyakorlása gyermekeinek odaígérését eredményezte. Hát eltűrhető az ilyen ?! Meghagyható-e fontos hivatalában az olyan egyén, a ki maga sem hisz egyházunk tanainak abszolút igazságában ? Egyik kollégiumunk tanára ellen szinte néhány év előtt folyamatban volt fegyelmi eljárás alkalmával méltán sorakozhatott a vádpontok közé az, hogy a jó példaadást mellőzve, míg a mi istentiszteletünket nagy ünnepeken is ritkán látogatta, addig róm. kath. vallású nejét minden alkalommal hűségesen kísérgette az ő templomába. Hozza most már össze a véletlen azt a prot. tanárt egy fanatikus nevelésű róm. kath. nővel, ki a házasélet legdiszkrétebb ügyeire vonatkozólag is vallási kötelességének ismeri az útmutatást a gyóntató-székből nyerni (pedig a vegyesházasságban élő nők ilyet bőven kapnak), legyen ám kifogyhatatlan türelem és tizenháromprópás liberalizmus, vagyis valóságos meghunyászkodás abban a férjben, hogy el tudja viselni a fanatizmusnak családjára sütött bélyegét! Mindezeknek tehát jobb elejét venni! Nem oly szörnyűség ez a kis önvédelem a „liegnum Marianum"ban, a melynek zászlóhordozói mindent a magok képére és hasonlatosságára szeretnének átgyúrni. A liberalizmus felett féltékenyen őrködő sajtó erre persze nem sok szót veszteget. Meg se látja; sőt a predomináns római katholiczizmus részéről természetesnek tartja azt, a mit mi bennünk oly igen gáncsol. Arra bezzeg, hogy