Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-30 / 18. szám
de némely zsinati határozat már eddig is erősen kihívta a ref. tanárság visszatetszését. A törvény a maga egészében kétségtelenül szervesebb, teljesebb, mint a jelenlegi, és sok olyan dolgot kodifikál, a mi eddig egyházi hatóságaink belátására volt bízva. Nemzeti szempontból ki kell emelnünk mindjárt második szakaszát, a mely szerint „a magyarországi ev. ref. keresztyén egyház kebelében minden nevelési és oktatási intézetnél a tanítás nyelve kizárólag a magyar nyelv". Nem új dolog ez, sőt természetes és jóformán csak a tényleges állapotot iktatja törvénybe; de állami törvényhozásunk szerény igényei mellett, a magyar nemzeti állam szempontjából, eszményi magaslaton áll, s miként más alkalommal kifejtettem, mutatja, hogy a ref. iskola hazánk nemzetiségi vidékein is a magyar kulturát terjeszti; mutatja, hogy a ref. iskola, mint kiválóan a magyar faj iskolája, épen saját fajunk intelligencziáját fejlesztvén, az államfentartó elem szellemi erejét igyekszik e haza földjén növelni, hogy fajunk műveltsége tartalomban, színvonalban és egész fajsúlyában emelkedvén, a magyar korona területén kifejlett nemzetiségi kulturával szemben túlsúlyra jusson s reá asszimiláló hatást gyakoroljon. Haladást jelez törvényünknek az a rendelkezése, mely a tanintézeteinket vezető és irányító tanügyi testületekben — mint iskolaszék, igazgató-tanács, egyházmegyei és egyházkerületi tanügyi bizottságok — a tanítói és tanári szakvéleményt kellő kifejezésre juttatja, általános elvül vivén keresztül, hogy e testületek 1 /,á részben tanítói, illetőleg tanári képviselőkből alakíttassanak; sőt egyetemes egyházunk tanügyi bizottságát is úgy kívánja összeállíttatni, hogy benne minden iskolanemnek megfelelő szakszerű képviselete legyen. Igaz, hogy e testületek a kormányzó egyházi hatóságoknak inkább csak véleményező és javasló szervei, de iskolai önkormányzatunk mellett tanintézeteink helyes irányú vezetését épen az biztosítja, ha az intézkedések szakszerű javaslatokon nyugosznak. A viszonyok fejlődését mutatja a tanári fizetés minimumának megállapítása is, a mennyiben e törvény a középiskolai tanár végső fizetését, a korpótlékkal együtt, legalább 4400, a főiskolai tanárét pedig legalább 5200 koronában szabja meg; e mellett igyekezvén azt a bántó különbséget is elenyésztetni, mely a felekezeti tanár jelenlegi lakáspénze és az 1894. évi XXVII. t.-cz., az ú. n. nyugdíjtörvény rendelkezése között van, a lakáspénzt általában a nyugdíjtörvény követelménye szerint az összes javadalmazás 1 /6 részének megfelelő összegben állapítja meg. Fájdalom, ha e tanári javadalmazás egyedül tanintézeteink anyagi erejére nehezednék, a törvény követelménye több intézetünkben sokáig írott malaszt volna. Biztat azonban a reménység, hogy a tervbe vett államsegély az itt kontemplált anyagi helyzetnél is kedvezőbb állapotba juttatja rövid idő alatt, — legalább középiskolai tanárainkat. De a tanügy fejlődésére üdvös intézkedések mellett, a melyeknek előkészítésében jelentékeny része volt épen tanáregyesületünk emlékiratának, van a törvénytervezetnek több olyan szakasza, mely mélyen belenyúl a tanári érdekekbe s a tanárság jogkörét megszorítani törekszik. Ref. egyházunk, iskoláit eleitől fogva legerősebb alapjai közé sorozván, a közép- és főiskolai tanárság épen az általa betöltött munkakör fontossága, magasabb látóköre, szellemi és erkölcsi súlya következtében mindig kiváló szerepet vitt egyházi közéletünkben s jelentékenyen kivette részét a prot. szellem kiképzésében. E mellett a közép- és főiskolai tanügy összes kérdései magasabb színvonalú, felsőbb egyházi hatóságaink körébe tartozván, magának a tanárságnak ügyei is e hatóságok körében nyertek megoldást, úgy hogy különösen az egyházkerület, mint az önkormányzat fókusza és a tanárság között bizonyos történelmi kapcsolat képződött, mely a kerületi gyűléseken a tanári képviseletben is kifejezésre jutott. Ujabb időben azonban — nem fejtegetem az okát, hogy miért — mind erősebb törekvés nyilvánul egyházi közéletünkben arra nézve, hogy a tanárság hatásköre szűkebb határok közé szoríttassék, ügyeinek intézése alsóbbfokú egyházi testületek hatósága alá helyeztessék s ezek által a ref. tanári állás egyháztársadalmi súlya alábbszállíttassék. Ennek az irányzatnak szellőcsapása érezhető ki zsinati törvényhozásunkból is, midőn pl. az erdélyi kollégiumok elöljáróságait és a többi egyházkerület gimnáziumi igazgató-tanácsait egyöntetűleg szervezvén, amott a tanárság történelmileg kifejlett jogait szüntette meg; pedig bizony e kollégiumok fentartó testületeit is bajos lesz a többivel egyenlően megállapítani. Ez a szellem nyilatkozik meg abban az intézkedésben is, mely az egyes egyházak, egyházmegyék vagy pártfogóságok által fentartott gimnáziumaink tanárait az egyházmegye fegyelmi hatósága alá helyezi, míg az egyházkerületek által fentartott intézetek tanárai első fokon is az egyházkerület fegyelmi hatósága alatt állanak. Hogy a tanárságnak ilyetén kétfelé osztása miről lehet jó, bajos megmondani; de hogy a tanári közszellem építésére nem szolgál, az bizonyos. A fentartó testületek szerint osztályozni az egyfajta kvalifikácziójú, egyenlő foglalkozású és egy czélt szolgáló tanárokat: oly mesterséges eljárás, mely csak az összekötő kapcsoknak s a tanári testület egységének meglazítására vezethet. Ez ellen pedig élő tiltakozás épen tanáregyesületünk, mely a ref. közép- és főiskolai tanárokat azért egyesíti kebelében, hogy a kik egy oltár körül forgolódunk, közös eszményeink felé karöltve haladjunk. Eléggé érezzük a súlyát annak, hogy a fentartó testületek szerint különbséget tesznek állami és felekezeti tanárok, továbbá a különböző felekezetek tanárai között; ha e széttagolást még az egyes hitfelekezetek körén belül is folytatjuk, a magyar tanárság egységes szelleme csakugyan állomképpé válik. De még jobban kihívja a bírálatot s már nem a
