Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-04-02 / 14. szám

/ tuk volna is czélszerübbnek a kérdés megoldását. De mivel a zsinat határozata csak elvi határozat, s csak ínég ezután kerül a dolog annak részle­tekben való keresztülvitelére, kötelezve érzem ma­gamat arra, hogy a gyakorlati megvalósítás kér­déséhez, úgy is, mint a ref. egyház tagja, úgy is, mint a lelkészképzés egyik szerény faktora, hozzá szóljak. Nincs elvi kifogásom az ellen, hogy a lelkész­választás szabaddá tétessék. Egyházunk természete, gyülekezeteink autonomikus jogainak tiszteletben tartása kétségtelenül a szabad lelkészválasztás tör­vénybe iktatása mellett szólanak. Ezekkel szemben úgy a debreczeni, mint a budapesti zsinatok hatá­rozatai korlátozásokat állítottak fel, a mely kor­látozások mind a gyülekezet autonomikus jogait, mind a lelkészi oklevéllel rendelkezők egyéni érvé­nyesülhetését megszorították. De miért? Nem önző szándékból, hanem a gyülekezetek javát czélzó gondoskodásból kifolyólag. Lehet, hogy ez a gon­doskodás tovább ment, mint talán kellett volna. Lehet, hogy ezzel egyik vagy másik gyülekezet, vagy aspiráns óhajtása teljesülésének útját vágta, s ebből folyólag természetesnek tartom mind a gyülekezetek, mind a lelkészek ama kívánságát, hogy természetes jogaiknak természetellenes kor­látoztatása alól felszabaduljanak. De a mikor ezt természetesnek ítélem, ugyanakkor nemcsak ter­mészetesnek, hanem az egyház javát illetőleg kötelességnek is tartom azt, hogy zsinatunk meg­felelő gondossággal járjon el abban a tekintetben is, hogy a szabadság szabadossággá ne váljék és ecclesia ne quid detrimenti capiat. A mikor tehát a zsinat a szabad lelkészvá­lasztás elvi álláspontjára helyezkedett, szükség, hogy kellőleg gondoskodjék a gyülekezetek és a kandidátusok természetes jogainak respektálása mellett ama feltételekről is, a melyek reménységet nyújthatnak arra nézve is, hogy egyházunkban papi oklevelet csak az nyerhessen, a ki arra való­ban méltó, s lelkészi állást csak olyan ember fog­lalhasson el, a ki annak ellátására valóban képe­sítve van. Ebből kifolyólag két dologban látom én szük­ségesnek, hogy a zsinat nagy megfontolással jár­jon el a szabad lelkész választás elvének gyakor­lati keresztülvitelénél. Az első dolog az, hogy megalkottassa a kon­venttel a lelkészképzés és a lelkészi képesítés egy olyan rendszerét, a mely mellett, mint egyéb pályákon is, csak az nyerhessen lelkészi okleve­let, a ki mind elméleti, mind gyakorlati tudása alapján arra valóban érdemes; másfelől pedig ki­zárja azt, hogy megfelelő gyakorlat nélkül valaki egy gyülekezet vezetőjévé lehessen. Nem akarom vádolni a mai lelkészképzési és lelkészminősítési rendszert. Magam alatt vágnám a fát, ha vádolnám. De másfelől megvallom, hogy a rendszernek gyakorlati keresztülvitelében sok tökéletlenséget tapasztaltam, amely tökéletlenségek csak az érvényben levő lelkészválasztási törvény mellett látszottak előttem némileg menthetőknek. Mint theologiai tanár, úgy az osztály vizsgál átok­nál, mint a képesítő vizsgálatoknál, a mikor egyik vagy másik kandidátus visszautasításáról volt szó, csaknem minden alkalommal kénytelen voltam hallani és figyelembe is venni, hogy hiszen ide is, oda is (természetesen a legutolsóknak tekintett gyülekezetekbe) szükség van papra: bocsássuk tehát, hadd menjen! De ezentúl, a mikor a kézbe vett lelkészi oklevél egyformán kvalifikál úgy a legutolsó, mint a legelső gyülekezet lelkészi állá­sára (megjegyzem azonban, hogy véleményem sze­rint kicsiny és nagy gyülekezet lelkipásztori gond­viselése tekintetében különbség nem lehet), — többé nem lehet jogosult az az argumentum, hogy ide, vagy oda is kell pap; hanem csak az lehet irányadó, hogy az, a kinek oklevelet adunk a kezébe, kvalifikálva legyen a legelső gyülekezet vezetésére is. A zsinat elvi határozata tehát kell, hogy a gyakorlati kivitelben mind a lelkészképzés, mind a lelkészképesítés olyan szigorítását ered­ményezze, a mely mellett érdemetlen ember okle­velet soha ne nyerhessen. Ha a felől nem gon­doskodik a zsinat, elvi határozatával csak a sötétbe ugrik és olyan veszedelmet idéz fel, a melyet újabb tíz év múlva nem tudom, hogy milyen in­tézkedéssel tud majd orvosolni. A másik dolog pedig, a mely felől a zsinat­nak gondoskodnia kell, az, hogy — tekintve a lelkészképzésnek és minősítésnek, a dolog termé­szete szerint, inkább csak elméleti jellegét — kötelezővé tegye a theologiát végzettekre nézve a tényleges lelkészi gyakorlatokat több-kevesebb esz­tendőkre, a melyekben a kandidátusok elsajátít­hassák azokat az ismereteket, a melyeknek bir­tokábanképesek lehetnek vezetni, gondozni nemcsak a legkisebb, de a legnagyobb gyülekezeteket is. Ha ezekről gondoskodik a zsinat, örömmel üdvözlöm az általa újból életbe léptetett szabad lelkészválasztási rendszert. De ha nem gondos­kodnék, szomorú auspiciumokkal tekintenék, kü­lönben is erősen megviselt egyházam újabb tíz éves jövendő története elé! Hamar István. Az orsz. lelkészi nyugdíjintézet alapszabály­tervezetéhez. Püspöki hivatalunk az egyházmegyék útján arra hívta fel a lelkészeket, hogy a felállítandó lelkészi nyug­díjintézetről készített előmunkálatot figyelmesen áttekintve, észrevételeiket közöljék az egyházkerületi képviselőkkel,

Next

/
Thumbnails
Contents