Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-03-26 / 13. szám

latban, oly mélyen, liogy nincs egy erős kéz, mely az egyház hajóját innen vissza tudná fordítani. De bíznak másfelől abban is, hogy a mens sana in corpore sano elve ez irányban is meg fog bizonyosodni. Legyenek azért egyházunk vezetői ébren és pedig több tekintetben. Egyfelől e kérdés rendezésénél úgy igyekezzenek megállapítani a ref. egyház és az állam közötti viszonyt, hogy köztünk még a legkisebb se érezze a függést az állammal szemben ; mert ha ez a rendezés a protestánsok ismert és tradiczionális szabad függetlenségén csak egy mákszemnyi csorbát ejtene, a ref. egyház létalapja rendülne meg. Nem akarok ezzel czélozni egyébre, csak a legközelebbi politikai eseményekre, a melyekből világos lett, hogy már eddigi viszonyunk is az állammal köztünk igen sok lelkeket megzavart. Másfelől pedig az 1848. XX. t.-czikk rendezése kell, hogy igazán érezhető szabadulást szüljön az egyház egész belső, lelki életében. Az egyház jóléte szüljön protestáns lelki jólétet. Legyen igazi protestáns pap-, tanár-, tanítónevelés, igazi apostolok képzése következzék. Ha így lesz, akkor elhatározó lépésünket az 1848. XX. t.-czikk jelszavával kapcsolatban soha sem lesz okunk megbánni. De ha már bele nyugszunk is egyházunk jövő sorsának ez alapon való rendezésébe, a minthogy e kérdés provokálásánál a mi szerény tollúnk sem pihent soha, egy kérdés engem mindig bánt és aggaszt. És ez az, hogy anyagi kérdéseink mostani rendezése ki fogja-e állani a hosszabb idő kritikáját avagy nem? Körültekintően járunk-e el itt, hogy ha mindent megnyerünk is, a mit követelünk, jó időre biztosak, nyugodtak lehetünk-e? Nem hiszem. Én úgy gondolom, hogy a ki egyházunk dolgait nemcsak kívülről ismeri, de minden ízében, az sem hiszi el. Tegyük fel, hogy mind megvalósulna, a miben most jeleseink fáradoznak, s a mit a legkisebb is óhajt; tegyük fel, hogy lelkészeink, tanítóink, tanáraink jogos követelésöket megkapják, s a túlterhelt egyháztagokon segítve lesz : megmentjük-e ezzel legapróbb egyházainkat, a milyenek igen nagy számmal vannak? Nem. Mert hiszen a mi legtöbb kis egyházunknak még mindig fenmarad az egyik, mondhatjuk, fő-fő baja: a rendkívüli adók ügye, a melyek, tudjuk, előállanak egy lelkész-, egy tanítói lak nagyobb mérvű átalakítása, renoválása vagy épen újból való építése folytán. Az egyházi szükségletekbe ezt beállítani nem is lehet, avagy ha lehetséges volna, el sem képzelhető, hogy az állam e kívánságot honorálná. Ott leszünk tehát, hogy számos, elismerem, égető ügyünk meg lesz oldva, de a legeslegégetőbb, az függőben marad. — Igen, mondják sokan, de számíthatunk e részben az országos közalapra vagy egy kerületi építkezési pénztárra, a milyennek az eszméjét a tiszáninneni egyházkerületben mostanában felvetették. Ez utolsó, ez embrióban lévő eszme megvalósulása esetén sem lenne képes e szükségleteket még csak távolról sem kielégíteni. Az első tekintetében gyakorlati tanulságunk van. Szükségben lévő egyházaink középületeinek y

/io része jóformán összedőlhetne, ha az országos közalap segélye után kellene várnia. Erősen mérlegelve tehát a létező körülményeket, a jövő eshetőségeit, felvetek egy eszmét, a mely nem új ugyan, régebben kísértett, de ínég az 1848. XX. t.-czikk gyakorlati megvalósulása esetén is napirendre hozható. S ez, egyházaink egy részének affiliácziója. Tudóin ugyan, hogy épen most, a midőn pláne igen sok helyen arról van szó, hogy számos filiális eklézsiáink anyásíttassanak, sőt számos ilyen egyház már anyásíttatott is, némely körökben visszatetszést fogok kelteni. De ez engem egyáltalán vissza nem tartóztat attól, hogy el ne mondjam azt, a mit e tekintetben érzek, tudok és tapasztaltam. Utóvégre is a Bethesda tava akkor volt egészséget nyújtó, midőn hullámzásban vala. Az egyházi közélet nagy tavára is áll ez. Mielőtt azonban kifejteném az okokat, melyek miatt az affiliácziót kikerülhetlennek tartom, ki kell jelentenem egyet. Én ugyanis az affiliácziót nem úgy képzelem, hogy kis egyházainkat, csupán azért, mert kicsinyek, társítani kell egymással. Vannak körülmények, mint a minők a nemzetiségek közé való ékeltség stb., a melyek legkisebb anyaegyházainknak, mint ilyeneknek, további fentartását okadatolttá teszik. A felettes hatóságok bölcsesége legjobban ismeri az alattok álló egyházakat környező állapotokat. De viszont vannak egyházaink, és pedig nagyon szép számmal, melyeknek affiliácziója semmi veszéllyel nem járna. Ha ugyanis egy egyházi térképre nézünk vagy utazgatásainkra, tapasztalatainkra visszagondolunk, jól tudjuk, hogy vannak vidékek, hol a ref. magyarság elegyítetlenül él, vagy mint túlnyomó többség dominál és kisebbnél-kisebb egyházak feküsznek egymás mellett, sokszor egymáshoz oly közel, hogy a mint a magyar példaszó mondja: a két kerítés tyúkjai összejárnak kaparni. És ezekben a községekben mindenütt pap és tanító, templom és iskola. De minő siralmas állapotban templom és iskola, s minden, de minden. Igen, mert mindenik egyedül önmagában azt a czélt, a melyre hivatott, megoldani nem képes. Az iskolák rozogák, egészségtelenek, néha a tanítói állomás be van töltve, de máskor évekig szünetel a tanítás, a nevelés, mert a tanító fut az ily helyről. A templom külseje, belseje ijesztő, mert nincs erő, mely azt jó karban tartsa. Az istentiszteletek buzgóságnélkiiliek; a mi nem is csoda, mert a kevésbbé finomult érzés buzgósága is lehűl a legtöbbször tisztaság hiányában szenvedő templomokban; még inkább akkor, midőn az istentiszteletre összeverődött néhány ember rosszul, ízléstelenül énekel s nincs egy orgonácska, — mert az egyház képtelen annak bevásárlására, — mely a hiányos éneklést talán kissé eltakarná. Ez a lehangoló érzés vesz erőt a lelken nemcsak a közönséges, nemcsak a főbb ünnepi istentiszteleteken, de az úrvacsoránál, a keresztelésnél, a konfirmácziónál és minden alkalommal. — Sokszor felvetettük lelkünkben ezeknek tapasztaltakor azt a kérdést,