Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-03-26 / 13. szám

miért ne lehetne ezeket a szétforgácsolódott erőket egyesíteni, czentralizálni ? Hiszen, hogyha ezek az egymáshoz oly közel fekvő gyülekezetek, 2—3, egy lelkésznek a felügyelete alatt egyesíttetnének, egyesült erővel inkább megbírnák közös -templomuk, lelkészi épületeik fentartását vagy újjáépítését; azok az összegek pedig, a melyeket az országos közalap vagy más intézmény nyújt az ily szűkölködő egyházaknak, de a melyek ezerfelé szétosztva mind elégtelenek az ezer helyre, nagyobb eredménnyel lehetne hasznosítani azon gyülekezetek részére, melyeket afíiliálni veszély nélkül sehogysem lehet. Ezenkívül a több lelkek részvételével végbemenő istentisztelet sokkalta fenségesebb és termékenyítőbb hatású lenne. Az affiliált gyülekezetekben pedig, melyek lelkész nélkül maradnak, jobban dotált tanítói állomásokat lehetne szervezni; így magasabb fokra volna emelhető, intenzivebbé tehető a népoktatás. Nem kellene feladni egymásután az iskolákat. Az affiliáczió ellen azonban rendesen azon főérvvel szoktak harczolni;

hogy bárcsak minden gyülekezetben rendes lelkipásztor volna, a ki vigyázna a gyülekezet legkisebb tagjára is; mert, mondják, kevesebb számból álló nyájra jobban vigyázhat a pásztor is, a kiket mind egytől-egyig ismer. Ez így általánosságban igaz is. Igaz, hogy pár száz lélekből álló gyülekezetet jobban gondozhat a lelkész, mint 10 ezret. Ezért van most felszínen azon áramlat, hogy a túl nagy gyülekezetek deczentralizáltassanak. Azonban sok oly kicsi és egymáshoz közel fekvő egyházaink vannak, melyek affiliáczió esetén sem állnának csak együtt is pár száz tagból. Miért ne gondozhatna kellő eredménnyel egymástól 1—-2 kilométerre fekvő két községet egyazon lelkész ? Sőt én merem állítani, hogy ez a gondozás affiliálás esetén eredményesebb volna, mint ma. Az ily apró gyülekezetekben mi ássa alá a lelkész munkakedvét? Egyházának anyagi gondjai, melyeket az el nem bír. Ez okoz a legtöbbször összeütközést hívek és lelkész között, így pedig ez az akadály is el lévén hárítva, buzgóbban, nagyobb kedvvel forogna hivatalában; híveinek nagyobb száma, akár az istentiszteleten, akár más tekintetben, emelőleg hatna mindkét tényezőre, lelkészre és gyülekezeti tagokra, mert hiszen e téren is áll a kölcsönösség, az egymásra hatás elve. Apropos ! Kölcsönösség. Van ennek egy igen figyelemre méltó része. Az ily kis egyházakban a lelkész, funkcziói után tekintve, alig érzi magát lelkésznek. 2—3 keresztelés, egy temetés évenként, 2—3 év alatt egy esketés. A lelkész is gyakorlat folytán válik igazán jó lelkésszé. Kiviláglik ez állítások igazsága a megfigyelésekből. Ugyanis legapróbb gyülekezeteink szellemi, erkölcsi élete, a hithűség, azon elvből kifolyólag, hogy a pásztor a csekélyke nyájra legjobban vigyázhat, — kellene, hogy a legmagasabb fokon álljon^ — de az nincs úgy, a minek természetes okai a fenti körülményekben keresendő. Számos érvet tudnék még felsorolni, de nem untatom az olvasót. A kik viszonyainkat ismerik, gondolkozzanak ezeken és gondolják meg, nincs-e sok igazság azokban, a miket elmondottam ? S mivel helyzetünk soha sem lesz olyan, hogy ezen egyházainkon más úton segítsünk, érleljük meg az affiliáczió gondolatát. Legyen már egyszer bátorságunk gyökeresebb újításra, változtatásra, kivált ha abból kárunk nem lesz. A nép maga be fogja látni e tarthatatlan helyzetet, melyben most vagyunk, s nem fog idegenkedni az affiliácziótól. Természetes, hogy az egyházi hatóságok tudják legjobban, hogy mely helyekre nézve volna az affiliáczió kívánatos ; valamint ők tudják azt is, hogy hol kell a filiális egyházakat anyásítani. Ajánlom gondolataimat az érdeklődők szives figyelmébe. Grálszécs. Péter Mihály. ISKOLAÜGY. Átmenet az elemi iskolából a középiskolába. Minden gimnáziumi tanár tapasztalta már azt, a mit Fülöp József a Dunántúli Prot. Lap múltkori számában szóvá tesz, hogy az elemi iskolából átjövő növendék lelkében valami hézag van, valami áthidalhatlannak látszó ür tátong, midőn belekezd a gimnázium első osztálya tárgyainak tanulásába. A latin nyelvtan valóságos kővágás neki; a többi tárgyak betanulása megemészthetlen mennyiségű anyagnak látszik előtte. Pedig nagy ambiczióval, nagy kedvvel jön a gimnáziumba. Csak midőn látja a feltornyosuló akadályokat, a nagy nehézségeket, a melyeket neki, a 10 éves gyermeknek, le kellene küzdenie, akkor csügged meg a kedve, kezd ernyedni a szorgalma s vész el a kitartása. Mi az oka ennek a jelenségnek? A gimnázium kiván-e sokat a gyenge gyermektől, vagy az elemi iskola ad keveset útravalóul elbocsátott növendékének? Vagy talán a 10 éves gyermek szellemi erői nem fejlődtek ki még annyira, hogy meg tudnának birkózni az új tananyaggal ? Mert tapasztalati tény az is, hogy a mely gyermek bírja kitartással s át tudja küzdeni magát az első osztályban felmerülő nehézségeken, az már a továbbiakban könnyen halad előre. Találkozik nem egy, a ki a felsőbb osztályokban az elsők közé küzdi fel magát. Bizonyítéka ez annak, hogy nem a tehetség hiányzott, hanem ott, valahol az átmenetnél kell lenni a hibának, a mely a nehézségeket előidézi, a mely annyi gyermek életének ad egész más irányt, mint a mit szülei szántak neki, mint a melyen ő maga is szivesen haladt volna, ha ereje lett volna hozzá. Én is gondolkoztam már e kérdés felett s úgy találom, hogy az elemi iskola, és pedig különösen a falusi elemi iskola nem készíti kellőleg elő a gyermek lelki erőit a gimnáziumi tanulásra. A beszéd- és értelemgyakorlatokat és ezzel kapcsolatban a könyvnélkülöztetést nem oly terjedelemben és nem oly szellemben kezeli a falusi elemi iskola, hogy az által a gyermek