Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-03-12 / 11. szám

mellyel mégis feltartóztatta a belépni óhajtókat és megalkuvás nélkül követelte, hogy először az Isten magasságos cselekedeteit megismerjék, azután bizodalmukat a Megváltóba vessék s életük forgásában az ő akaratát ismerjék el irányadóul. Eleinte a hév volt nagyobb, s a híveket rohamosabban fogadta magába az egyház; később a nyugalom, az óvatosság lett nagyobb s a keresztyén gyülekezetekhez tartozók világosan megkülönböztethető két részre oszoltak: a katechumenekre és az egyház valóságos tagjaira, Az előbbiek kereső, vágyó lelkek voltak, a kiket az egyház valóságos tagjai nemcsak oktattak, hanem edzettek is s a réginél magasabb, tisztább életre vezettek. Vannak, a kik gúnyosan emlegetik, hogy az első keresztyének közt is voltak olyanok, a kik nem vették komolyan a Krisztus követését; de kétségtelen, hogy a kik így beszélnek, két rendkívül nevezetes tényt hagynak figyelmen kívül. Az egyik az, hogy az első keresztyénséget a mentő szeretetnek benne élő igazán isteni ereje arra kényszerítette, hogy a legnyomorultabb, legelhagyatottabb s legromlottabb lelkekhez is lenyúljon, s ezeket természetesen nem emelhette minden egyes esetben a megszentelődés magaslataira. A másik az, hogy bár az első keresztyénség is csalódott, de az evangélium fényét nemcsak csillogtatta, de annak fegyelmező villámával le is sújtott azokra, a kik meg akarták csalni, s ezáltal nemcsak a gyülekezetet óvta meg a romlástól, hanem az illető lelkeket is gyakran igazi bűnbánatra indította s így örök időkre megmutatta, hogy az igazi szeretetnek a szelídségen, könyörületességen kivitl a jóakaratú szigor is lényeges alkatrésze. Az első keresztyének tehát távol attól, hogy álmodozó és képzelődő rajongók lettek volna, valóban bölcs pedagógusok és hatalmas szervezők voltak. Azok nem követeltek áldozatokat olyanoktól a kik nem látták be, hogy az áldozatokat érdemes meghozni, és nem követelték a tisztességes, keresztyén élet követelményeinek teljesítését, míg a lelket gondos nevelés által oda nem segítették, hogy ez örömmel és készséggel lett az , egyház munkás, buzgó tagja. Szokás úgy tüntetni fel az első keresztyéneket, mint a kik nagyrészt az alsóbb néposztályhoz tartoztak és így műveletlenek voltak; de ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy a mi az evangéliomi igazságokat illeti, egyáltalában nem voltak tanulatlanok, s az élet legfontosabb kérdéseiről, t. i. arról, hogy ki az Isten, mit akar az Isten, miért volt szükség az ő kijelentésére, hogy lehet az igaz boldogságra eljutni s miért becstelenség is, oktalanság is a Krisztus ügyét nyomorult földi érdekekért és gyönyörökért elárulni? köztük a legegyszerűbb is okos, értelmes s erélyes vallástétellel tudott felelni. Épen azért elmondhatjuk, hogy az első keresztyének módszerét a mai konfirmácziói oktatásnak figyelmen kívül hagynia nem szabad. Az az okos és eredményes módszer örök törvényeket ír elő, a melyeket nekünk is — a lényeget tartva szem előtt — követnünk kell. Hiszen a konfirmácziói oktatással is azt akarjuk elérni, hogy az egyház tagjai öntudatos, hitben erős s áldozatkészségben és tiszta életben kiváló egyének legyenek. Első ilyen törvény, hogy az, a ki a konfirmácziói oktatást végzi, igazán követője legyen a Krisztusnak s képes legyen arra, hogy biztos és határozott feleleteket tudjon adni mindazon kérdésekre, a melyeket az Istent kereső s az üdv után sóvárgó lélek tesz. Ha valaki nem tudja maga sem elragadtatással rajzolni az Isten országában megtalált és élvezett boldogságot, valószínűleg másokat sem fog arra elvezérelni. A másik törvény az, hogy a konfirmácziói oktatásban és előkészítésben résztvevő léleknek kellő értelmiséggel kell bírnia s tanulásának annyi időre kell kiterjednie, a mennyi idő alatt nemcsak betanulja, de meg is érti, fel is fogja s el is sajátítja, valósággal appercipiálja és nemcsak percipálj a a keresztyén igazságokat. A harmadik törvény az, hogy nem elég konfirmácziói oktatásról beszélni, hanem konfirmácziói előkészítésről kellene szólnunk s az ifjak lelkének edzésére, általuk valamely egyszerűbb keresztyén munka végeztetésére is kellene törekednünk. Mert ha az, a kit az egyház öntudatos és jogokkal bíró tagjai közé felvesz, bármely fényes vizsga után is a kísértéseknek nem képes ellenállani, másrészt örökös hallgatásra, szenvedőlegességre van kárhoztatva: akkor bizonyos, hogy nála a konfirmácziói oktatás czélját nem érte el. E törvények azonban csak általános körvonalait adják a helyes konfirmácziói eljárásnak. Hogy a részletkérdésekre is megfelelhessünk, azt a fejlődést is tekintetbe kell vennünk, a melyen át az evangéliomi egyházak mai konfirmácziói gyakorlatukhoz eljutottak s természetesen azt is vizsgálat tárgyává kell tennünk, hogy mennyiben helyes vagy helytelen a gyakorlat? Erről azonban a jövő alkalommal. Dr. Szabó Aladár. A lelkészi nyugdíjintézet kérdéséhez. Csupán az egyházi adózás rendezését tekintem egyenrangúnak a lelkészi nyugdíjintézet kérdésével. Ha valamire, hát erre el lehet mondani: — debuisset pridem. Meg is próbálták ennek felállítását már 20 évvel ezelőtt, de az akkori papság ellenmondásán meghiúsult a jó szándék. Azóta érlelődött az eszme. Ügy hogy ma már mindenik egyházkerület mint sürgős kérdést a