Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-03-12 / 11. szám

zsinati tárgyak közé sorozta. Annál inkább meglepett az a támadás, mely a mult héten a M. Szó egyik számában lelkészi tollból a lelkészi nyugdíjintézet felállítása ellen intéztetett. Tehát még mindig van ellensége ez intézetnek. Még mindig vannak, a kik nem látják be ezen kérdés megoldásának égető szükségét. Hiszem, hogy kevesen lehetnek, kik tiltakoznak ellene; de mivel vannak ellenségei is, szükséges, hogy foglalkozzunk ezen oldalról is ezzel a kérdéssel. Az egyházak virágzásának két fontos tényezője a lelkész buzgósága és munkaképessége. A kettő junktimban van egymással. Egyik a másik nélkül az egyházra nézve sem sokat ér. A míg valaki teljes testi-lelki erővel és egészséggel munkálkodik és vezeti egyháza ügyeit: addig buzgósága is bővebben kamatozik, mint a mikor már gyengülő karjai nem bírják oly szilárdan tartani az eke szarvát, a midőn épen testi erőinek fogyatkozása miatt nem tud oly mély barázdát szántani. Még Pál apostol lelke is meglankadt, midőn érezte a testébe fúródott tövisnek szúrását, „a sátán angyalának csapdosását" ; János is, midőn késő vénségének idején a templom ajtajában elgyengült suttogó hangon mondogatta az előtte elhaladóknak: „fiacskáim, szeressétek egymást!" bizony nem gyakorolt már akkora hatást híveire, mint a midőn még ifjú erővel, lángoló lelkesedéssel tett tanúbizonyságot a szeretet megtestesült alakjáról, az iídvezítŐ Jézus Krisztusról. Egész világos, természetes dolog ez. Addig munkálkodhatunk csak, a míg nappal vagyon ; de ha elközelgetnek az estveli árnyak: a megbágyadt test nem tud munkálkodni, hanem pihenni vágyik. A nyugdíjintézet gondoskodik róla, hogy az egyházak fáradt munkásai megpihenhessenek. Kell is, hogy megpihenjenek. Szükséges is, hogy félreálljanak és fiatalabb erőknek engedjék át a munkatért. Az egyházak érdeke kivánja ezt. Mihelyt a lelkész testi erői meggyengülnek, azonnal észrevehető, hogy a gyülekezet épületeinek falairól a vakolat hulladozni kezd ; csappan a buzgóság, lankad a fegyelem, ritkul a hívek serege a templomban. Ellenmondások, összeütközések egész sora támad a lelkész és hívei között. A hívek szeretnének szabadulni tehetetlen lelkészüktől, de nem lehet. Akármilyen kedves volt is valamikor : most már teher az ő nekik. Dehogy hallgatják meg a szavát, dehogy engedelmeskednek intésének. Örülnek, ha boszúságára lehetnek. így züllenek, így pusztulnak, így roskadoznak aztán amúgy is gyenge egyházaink a munkaképtelenné vált öreg kezek vezetése alatt. Számtalan példát tudnék felhozni erre. Abban az egyházban, melyben én működöm, egy nagybuzgóságú, nagy tevékenységű lelkész működött. Azonban öreg kora napjaira sötétség borult a szemeire. Ez a szomorú állapot tartott vagy 15 esztendeig. Meg is látszott a nyoma. Utolsó évében már csak űgy szántották meg földjeit, hogy aratáskor két hold földön 8 kereszt gabonája termett. No ! de ebből csak az utódnak volt kára, a mennyiben egy kihasznált, terméketlen földet kapott. De ismerek oly egyházat, a hol a lelkész öregkora miatt maga az egyház szenved. Van földbirtoka, szőleje, s mégis adóssággal küzd, mert a 87 éves lelkész már régi idők óta képtelen a kormányzásra. Az egymást követő segédlelkészek prédikálnak, elvégzik hivatalos funkczióikat; de a kényesebb kérdésekhez hozzá nyúlni saját érdekeik koczkáztatása nélkül nem tehetik. Tehát nem is tesznek semmit. S az egyház pusztul, züllik tovább. Pláne a mostani káplánmizériák mellett. Egy másik egyházban valamikor irigylésre méltó állapotok voltak. Nagy volt a lelkész tekintélye. Büszkesége volt híveinek mézédes szaváért, szép beszédéért. Virágzott is az egyház. A buzgóság örömmel hordta az oltárra áldozatait. Ma ? Deficzittel küzd. Miért ? Mert öreg lelkészének nincsen többé befolyása híveire. Nem messze ide van egy szánalomra méltó gyülekezet. Nem régen nagy építkezésekbe kezdtek. Pénzük nem volt ugyan, de az ifjú lelkész buzdítására rászánták magukat, gondolván, hogy majd apránként kifizetgetik. A buzgó áldozatkészség volt a kezese adósságaiknak. Ilyen helyen bizony sarkon kell állani a lelkésznek, egyházszeretete, vallásossága egész lelkesedésével. A lelkésznek azonban a lelke egyensúlya megingott. Mi lesz most ezzel a szegény gyülekezettel? Káplánt adunk neki? Az ily nehéz körülmények között élő egyházban nem képes, nem is lehet képes a gyülekezet szükségeinek megfelelőleg hivatását betölteni. Pedig ez az állapot eltarthat sokáig, nagyon sokáig. Addig az egyház pusztul. Csak legyen majd, a ki régi erejét visszaadja, régi virágzó állapotába visszahelyezze ! Ilyen körülmények között bizony nem segít más, mint a lelkészi nyugdíjintézet. Ott, a hol van. S mivel nálunk nincs, tehát meg kell alkotni. Mert olyan egyházak, a minőket felsoroltam, a hol a lelkész öregkorával járó munkaképtelensége miatt züllés, pusztulás látható, — minden egyházkerületben vannak. De épen azért, bár örömmel látom, hogy ez az ügy végre a megvalósulás stádiuma felé közeledik, szívesebbencsatlakozom a dunántúli egyházkerület tervezetéhez, mint a zsinati adóügyi-bizottság által közzétett javaslathoz. A dunántúli egyházkerület javaslatát a való élet szüksége, kényszerhelyzete indokolja meg. Azon véleményben vagyok én is, hogy az ily pusztuló egyházak züllését nem szabad közönyös szemekkel nézni tovább, hanem a nyugdíjintézet felállításával egyidejűleg kezdődjék meg a mentés munkája is. Ne várjunk még 10 évet. Tíz év alatt hány egyház elpusztulhat, melynek számára már nem lesz többé orvoslás. A dunántúli javaslat szerint mindjárt az első évben 60 rendes és 30 rendkívüli nyugdíjazást lehetne eszközölni. De ha nem ennyit, csak felényi számú lelkészt nyugdíjaznának is azok közül, kiknek működése az egyházra nem hogy hasznos lenne, de már kárt okoz: már ezt is nagy előnynek, nagy nyereségnek kell tartanunk. Pénzügyi nehézség nincs, mert hiszen a javaslat szerint a jövedelemnek csak ?

'l\ részét lehet igénybe venni.