Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-02-26 / 9. szám

Betegséget gyógyítani csak a baj okának kikutatása után lehet. Keresték, kutatták sokan e társadalmi bűn okát is. A legáltalánosabb vélemény az, hogy a magyar ember ragaszkodik az őseitől örökölt s általa megtartott földhöz, a melyet megosztani, szétdarabolni semmikép nem akar. Inkább megfosztja magát a családi élet örömeitől, inkább lemond arról a boldogságról, a mit akkor érez az ember, midőn családja egy mosolygó arczú kisdeddel szaporodik, csakhogy őseitől örökölt birtokát épségben, osztatlanul adhassa át örök tulajdonul egyke gyermekének. De szerintem nemcsak ez az ok. Nem is lehet esupán ez; mert hiszen ma már nemcsak a birtokos földművelő osztálynál divatozik a gyermekirtás, hanem más rétegében is a falusi társadalomnak. S annyit elismer ez a nép is, hogy a mely háznál több a gyermek, ott jobban is megy a munka, jobban, bővebben is száll a házra az áldás. Jóllétet előbb találni itt, mint a hol nem ismerték soha a gyermekajk csókját. Ezt elismerik ők is. Mi hát az oka, hogy a nép mégis kiirtja, megöli méhének gyümölcsét, szivének magzatát, öreg korának reménységét ós támaszát ? ! Megfigyeltem népemet s rájöttem, hogy egészen másutt keresendő bűnének forrása. A ki ismeri a falusi élet viszonyait, az tudni fogja, hogy midőn a szülők fiukat megházasítják, az nem válik ki a családból, nem alkot külön tűzhelyet, hanem otthon marad az édesapai háznál, ifjú feleségével együtt. A házassággal csak az édesanyának, a ház asszonyának a munkaköre módosul. Addig, míg fiatal asszony nem jött a házhoz, neki is kijutott a része nemcsak a háztartás gondjaiból, hanem a külső munkából is. Fiának megházasítása a külső munka terhe alól felmenti Őt. A fiatal asszony pótolja ott az ő helyét. 0 maga süt, főz, ellátja a házkörüli tennivalókat és — ha vannak — a gyermekeket. Hát ez bizony gond, ez bizony dolog, vesződség annak az asszonynak a vállán, a kit úgyis annyira elfoglal a háztartásnak, a falusi gazdaságnak házkörüli ezer gondja, s a kit már 40—50 éves korára a sok nehéz munka úgyis annyira megtört, megerőtlenített, hogy nem csoda, ha szabadulni vágyik gondjaitól s az új asszonyban segítséget keres, a ki őt felmenti legalább dolgai egy részétől. S mi történik ? A helyett hogy dolga-gondja fogyatkoznék a fiatal asszony mellett, egyik év is, a másik év is meghozza a maga gyümölcsét, s a gyermekek szaporodásával szaporodik a baj, a gond, a dolog is, épen a ház asszonyának a vállán, a ki azt remélte, hogy öregedő napjaira egy és más dologtól megmenti őt a fiatal. Bizony ő ezekben a játékos, gügyögő, sokbeszédű, sokszor csintalan gyermekekben nem a nagyanyának örömét, szemefényét látja, hanem a vesződséget, mit ez a mindig síró, mindig veszekedő, mindig rosszra hajló gyermeksereg gondozása okoz. Midőn azért észreveszi a fiatal asszony áldott állapotát: sátáni gondolatok támadnak a lelkében. A paradicsomi kígyó sátáni alakjában várja az alkalmat, hogy szólhasson a fiatal asszonnyal. Beszél is vele. Minden szava méz — és mégis méreg; minden szavából a szeretet gyöngédsége áradoz, de szive mélyén gyilkos gondolatok ülnek. „Édes gyermekem! — szól — te ínég fiatal vagy. Korodnál fogva öröm, vidámság, szórakozás illet meg. Nézz csak szét a veled egykorúak között. Mennyi idejök jut azoknak szépségük ápolására, hivalkodásra, tetszelgésre, szép ruháik mutogatására, a mulatságra. Ok igazán élvezik életük tavaszát, ifjúságuk napjait. Te pedig mindettől meg vagy fosztva. Téged elrútít ez az állapot. Míg azok ajkán vidám nóta cseng, te egy alkalmatlan siró kis jószágot ringatsz, s kénytelen vagy annak dúdolni bölcsődalokat. Aztán ha ezek a gyerekek növekednek, kenyér is kell, ruha is kell nekik. Minél több lesz, annál kevesebb jut neked. Hát nem jobb dolguk van a társaidnak ? Hja! van eszük; tudtak segíteni magukon. Talán segíthetnél te is?" . . . És azt a gyerekasszonyt, a ki 16—17 éves korában ment férjhez, a ki tele van még életkedvvel; hiúsággal, tetszeni vágyással, nagyon könnyű elcsábítani, nagyon könnyű rávenni a legrettenetesebb bűnre. Annyival inkább, mivel a csábítók szava szerint az embrió még nem is tekinthető emberi lénynek, s így az elkövetett cselekmény sem minősíthető gyilkosságnak. A férj a legtöbb esetben nem tud erről semmit — egyelőre. Csak midőn a felesége betegeskedni kezd, akkor vesz tudomást a házában elkövetett bűnről. Meg nem történtté tenni a dolgot most már nem lehet. Mit tegyen ? Bűntársa lesz a feleségének. Titkolja, leplezi ő is a dolgot, nehogy nyilvánosságra kerülve, a büntető törvény megérdemlett büntetése sújtsa a feleségét és gyalázat érje a háza táját. Látható ebből, hogy népünk lelkében az erkölcsi alap rendült meg, a minden erkölcsi cselekedetnek forrását képező mély vallásos érzelem elevensége lazult meg. A Krisztus és az ő evangeliuma nem lakozik ma már a szívében. Vallásos ez a nép — a maga módja szerint. Eljár a templomba, él szorgalmasan az úrvacsorájával, meghozza a maga áldozatát minden évben az „Isten dicsőségére" ; az ősöktől örökölt buzgósággal és nagy önmegtagadással fentartja az egyházat és iskolát. De ez csak külsőség, ez csak megszokottság, de nem mély vallásosság. Mutatja az a végtelen czinizmus, melylyel ezt a nemzetirtó bűnt minden lelkiismereti furdalás nélkül elkövetni képes. Helyes tehát, ha ép' a papság veszi kezébe e baj gyógyítását, ez iszonyú bűn kiirtását. A papoknak kell mélyebb barázdát szántaniok, azoknak kell mélyebbre vetniök a hálót; azoknak kell a Krisztus evangéliumát népünk szívében mélyebben meggyökereztetniök. E nélkül minden társadalmi akczió sikertelen erőlködés lenné. De a lelkészek erőfeszítése, legnagyobb buzgalma is csekély eredménnyel fog járni, ha a társadalom többi hivatalos orgánumai segitő kezet nem nyújtanak 17*