Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-02-19 / 8. szám

53 fejezetét nem az írta, a ki az első 40 fejezetet, ha hidegen hagyja lelkemet a mások szenvedéseit hordozó Messiásnak képe. Bámulattal adózunk azok tudományának, a kik leírták, elemezték a napot, de nagyobb hálával vagyunk adósok annak, a ki keblébe rejtve, lehozta a tüzet ide a kihűlő földre. Isten igéje és az ettől áthatott egyéniség a két főtényezője az egyházi beszédnek. Az egyik az állandóság, a másik a változatosság biztosítéka. Egy az evangelium, egy a Krisztus, de különböző alakot öltenek ezek a különböző egyéniségekben. SŐt egyazon egyéniség is különbözően prédikál. Az igazság egy, csak az egyéniség változik. Az egyéniségnek kell is változnia. Az evangelium egyszerű, de mély értelmű szavai szerint növekednie kell a kegyelemben és a Jézus Krisztus megismerésében. Valóban ez a növekedés ELZy <1 minek a valódi változatosságot adnia kell. Növekednünk kell az evangelium teljesebb megértése felé ; növekednie kell bennünk az embernek, hogy az mindnagyobb felületen érintkezhessék Isten igéjével és képesebb legyen mindtöbbet abból megérteni, befogadni; növekedni kell Krisztus, vagyis a lelki nagykorúság felé. Ez a növekedés óvja meg a lélek üdeségét, frissességét és ez a biztosítéka az egyházi beszéd üdeségének, eredetiségének is. így kell értenünk azt a szálló igét: a jó pap holtig tanul. Hogy t. i. a pap tartsa nyitva lelkét egyrészt Isten igéjével, másrészt az emberekkel szemben. Igyekezzék megismerni az emberek vágyait, örömeit, szenvedéseit, bűneit úgy, mint ezeket Esaiás megismerte elhívása alkalmával. De igyekezzék mindjobban megismerni Isten igéjét, mint a mely ezeknek egyedüli megelégítője és balzsama. Egyiknek vagy a másiknak elmaradása könnyen egyoldalúvá teszi a szónokot. Ha csupán Istennel társalkodnék, elvonttá lenne; ha csak az emberek érzelmeire hallgat, a túlságos alkalmazkodás, szervilizmus bűnébe esik. Pál apostol sem nem lett minden mindeneknek. A homilia Isten igéjének hirdetése ember által embereknek, — gyülekezeti beszéd. A gyülekezet tényezője ennek. Mert mi nem a gyülekezet felett, hanem a gyülekezetem, a melyhez magunk is tartozunk, prédikálunk. Nemcsak Isten igéjének, hanem a gyülekezetnek is be kell lépnie a mi beszédünkbe. A Krisztusban való közösség érzetének kell ebben megnyilvánulnia. Isten igéje a mienk és a gyülekezeté, a gyülekezetnek kell épülnie, de vele együtt nekünk is; gyógyírt nyujtunk, de hatását magunkon kell kipróbálnunk. Az individualitás és kollektivitás harmóniája ez beszédünkben. Az egyház az egyesért van, de az egyes viszont az egyházért. Krisztus minden egyesért meghalt — de azért, hogy minden egyes 0 neki és másnak éljen. Nem önző, szeparatisztikus építés az, a melyet az egyházi beszéd czéloz, hanem mindenkor megnyilvánul benne az egymásra utaltság, a kölcsönös épülés elve. A homilia tehát Isten igéjének általunk való építő cselekvénye. Fontos cselekvény, Isten rendelésén az egyház lényegéből folyó cselekvény. Sokan feleslegesnek ítélik, sokan mondják, hogy épen mivel annyira egybe van kötve az ember egyéniségével, sokszor kétes értékű és helyesebb volna mással pótolni. Az egyháznak más eszközök is állnak rendelkezésére a salus hominum és a reconciliatio cum Deo eszközlésére. De az élő szónak varázsa és hatása megvan ma is, ha igazán élő szó az és nem visszhang, vagy érthetetlen moraj és zümmögés. De midőn az élő szónak, az egyéniségnek varázsáról beszélünk, nem következik ebből, hogy magunkat prédikáljuk. Belevisszük egyéniségünket a predikáczióba ; de ennek minden mozzanata Isten igéjétől kell hogy áthatva legyen. Ha folyvást szem előtt tartjuk azt, hogy a predikácziónak czélja: hogy általa magunk és a gyülekezet épüljenek, ez a szempont visszatart bennünket attól, hogy fát, pozdorját, szalmát rakjunk az egy fundamentumra. Micliel Angelóról mondják, hogy midőn halhatatlan eszméit kőbe véste, homlokára egy lámpást alkalmazott, nehogy árnyéka reáessék művére. Ez a mi lámpánk az evangelium világossága. B. Pap István. BELFÖLD. Az ország 1903. évi egyházi és valláserkölcsi közállapotai. IV. Halálozások. A halálozások tekintetében az 1903. év némi javulást mutat 1902-höz képest. Az egész Magyarbirodalomban a halálozások száma 515,936 volt, a mi az előző évi eredményhez képest 12,000-nyi csökkenést jelent. — Az anyaországban meghalt 449,559, tehát 11,000-rel a társországokban 66,367, tehát 1000-rel kevesebb, mint az előző esztendőben. Ehhez képest a halálozási arány is csökkent Magyarországon 26'9-ről '26"0-ra, — Horvát-Szlavonországokban 27'4-ről 26*6 ra és a Magyarbirodalomban 27'0-ről 26'l-re. Az 1903. évi halálozási arányszámnál Magyarországon csak a különösen kedvező 1901. év aránya (25*1) alacsonyabb, míg a társországokban eddigelé egy évben sem fordult elő az 1903 évinél alacsonyabb arányszám. A halandóság örvendetes javulásának értékéből azonban sokat levon a születések erős csökkenése. A mi a halálozások területi eloszlását illeti, legkevesebb halott volt aránylag a Duna jobb partján, (ezerre 23" 1), legkedvezőtlenebb volt pedig a halálozás aránya a Tisza balpartján fekvő törvényhatóságokban (29'6). — A vármegyei törvényhatóságok közül a leg-