Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-02-19 / 8. szám

Az én véleményem szerint azonban a javaslat helyes nyomokon jár; mert a nagy, fényes, népes egyházak elől elzárni az utat arra nézve, hogy ők, — miután módjukban van, •— nagyobb járulékot fizessenek a nyugdíjintézetbe, azon érthető indokból, hogy lelkészeik majdan nagyobb nyugdíjban részesülhessenek, — sehogy sem volna elfogadható eljárás. Ezeket kívántam az előadói javaslatra megjegyezni. Lehet, hogy egy s más pont kikerülte a figyelmemet; de több szem többet lát. A sok elme retortáján szűrődik le az igazság. Tehát csak elő a gondolatokkal, a bírálatokkal, hogy a lelkészi nyugdíjintézet, lelkészi karunknak e régi óhajtása végre-valahára valósággá váljék. Gálszécs. Péter Mihály. ISKOLAÜGY. A ref. kántortanítók nyugdíjigény-ügye. „Az iskola mindenestül az egyház testéhez tartozik !" — régi elv, mely nemcsak törvénybe van foglalva, de átment már egészen a köztudatba is s melynek továbbra is érvényben hagyása: egyik hathatós létkérdése egyházunknak. Éppen azért, hogy az égő és nyilt sebek alkalmilag s mielőbb orvosoltassanak: őszintén feli kell ° * tárnunk bajainkat, hogy azok, a kik az orvoslás eszközlésére hivatva vannak, lássák és tudják: hol kell a beteg testet — esetleg operáczióval is — gyógyítani ?! Ilyen bajnak, betegségnek látom én különösen a ref. kántortanítók nyugdíjigény-ügyének mai állását, mint olyant, a melynek rendezése — felsőbb egyházhatóságunk közbejöttével — sürgős, életbevágó feladat. Errenézve kedvező alkalmul kínálkozik — a most elnapolt, de legközelebb újból összehívandó zsinat kezdeményező lépése folytán — a már mindnyájunk előtt ismeretes Berzeviczy-féle népoktatási törv.-javaslat tárgyalása, mely — hisszük — az elsők sorában fog a törvényhozás plénuma elé kerülni, a mellyel kapcsolatban — szó levén a tanítói fizetés rendezéséről is — e kérdés is sikeresen megoldható. Lássuk csak röviden, mi ebben az ügyben a mai napig fennálló sérelem? Nincs ugyan jelenleg kezem ügyében a legutóbbi tanügyi statisztika, a melyből határozott számban kimutathatnám, hány ev. ref. kántortanító működik jelenleg Magyarországon, de a ki csak nagyjából is ismeri felekezeti tanügyünket, az tévedés nélkül kimondhatja, hogy hazánk ref. néptanítói karában a legnagyobb kontingenst általában a kántortanítók szolgáltatják, kiknek együttes javadalmazásából a tisztán tanítói és tisztán kántori fizetés csak fehér holló számba inenőleg, a legritkább esetben különíthető el s állapítható meg. S mit tesz ily esetben a tanítói nyugdíjigény-összeget megállapítani hivatott közoktatásügyi minisztérium számvevősége ? Egyszerűen a legkényelmesebb módon kétfelé osztja a jövedelmet, illetve annak csak felét veszi tanítói nyugdíjalapul. íme egy példa az életből. Egy városi ref. tanító, miután fizetése az ismétlő iskolának a községi tanítók kezébe adásával 200 koronával kevesbedett, s miután a jól kiérdemelt előléptetésre 18 éven keresztül hiába várt: pályázott a 2-ik korpótlékösszeggel 1400 koronát kitevő jövedelmű falusi kántortanítói állásra. Egyhangúlag megválasztatván, hivatalát elfoglalta. Városi, otthagyott állásán nyugdíjigénye — fizetésének említett leszállása előtt — 1300 korona volt, mely 800 koronáról növekedvén ennyire, a különbözeti 500 koronától már 50% fizetésemelkedési járulékot az orsz. tanítói nyugdíjintézet pénztárába befizetett. S mi történt ? Falusi állomásán nyugdíjigénye leszállíttatott (a 2-ik korpótlék betudásával) tisztán tanítóinak minősített fizetése után 930 koronára, anélkül, hogy az ezen felül 1300 koronáig eső fizetési különbözet 50°/<ra

részére ki- és visszautalványoztatott volna. Ez 50°/ 0

visszatartása azzal indokoltatott, illetve azon megjegyzéssel kisértetett, hogy az érdekelt tanítótól akkor lesz ismét az 50% folytatólagos befizetése követelendő, ha nyugdíjigénye a korpótlék emelkedésével 1300 koronán felül, pl. 1400 koronára növekedik, a mi 18—20 év múlva következnék be, a mikorra már a szóban forgó tanítónak nyugdíjba beszámított szolgálati ideje 42—45 év lenne. De hát — ha életben megéri is ezt az időt — vájjon ki maradna meg csupán ezért ennyi ideig a tanítói pályán, midőn a szolgálati idő maximuma ma már 35 évben van a népoktatási törv.-javaslatban is megállapítva? És ha ez idő bekövetkezte előtt munkaképtelenné lesz, vagy esetleg elhal: miért volt ő kényszerítve, hogy azért az esedékes csekély nyugdíjösszegért talán többszörösen annyit fizessen nyugdíj illeték czímén, mint pályáját falusi kántortanítóságon kezdett s hasonló nyugdijösszegre lényegesen kevesebb illeték fizetése mellett jogosított kartársa, s az ő hátrahagyott özvegye és családja miért nem kapja e kérdéses összeget a férj ós családfentartó kidőlése után az évi segélyösszegen felül vissza s miért használta azt a nyugdíjpénztár ingyen? Csak azért, hogy ily czímen is gyarapodjék? Ha a jogot, a nyugdíj-többletet illetőleg, megvonta az illető tanítótól: adja vissza az ennek bázisául szolgált alapot : a befizetett 50% illeték-többletet is s elégedjék meg azzal a haszonnal, a mit annak ingyenes — kamatnélküli — használatával elért. A tanítóktól — az év 2 első hónapján kivül — úgy is tisztességes kamatot szed a késedelemért. Nagy igazságtalanság hát ez a mostani állapot! Mert gondolja meg minden gondolkodó ember, hogy a falusi kántortanító az ő osztatlan, a legtöbbször vegyes és sokszor 100-on felüli növendéklétszámmal bíró iskolájában mennyivel nehezebb és fontosabb munkát végez, kevesebb összfizetésért, mint a városban, egyes osztály