Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-11-27 / 48. szám

kinek elődjét az apostolok maguk rendelték, megtalálod a tiszta hit biztosítékát. Ott van a római egyház, ott van a smvrnai, a kinek püspöke, Pölykarp, János tanítványa, csak az imént halt meg. Nala és kortársainál — Hegesippos, Tertullián — az episkoparus nemcsak az egyház egységének központja, hanem még inkább az apostoli tradicziók egyedüli letéteményese. De nemcsak ezen egyházi atyák, hanem az ebionitismus szolgálatában álló Kelemen-féle homiliák is a püspöki monarchiát advokálják. Ezek szerint is Péter rendelt Caesareában, Tyrusban, Sidonban stb. püspököket. Ezek szerint a hivők sokasága egy embernek kell hogy engedelmeskedjék, mert a monarchia a békesség feltétele. Ezekben is a püspök kívánatos helyét foglalja el, s minden bántalom és minden tiszteletnyilvánítás nemcsak a püspököt, hanem Krisztust is érinti. íme ily egyértelemmel szólnak mindenek már a II-ik században a püspöki rend méltóságáról, és ha megemlékeznek a presbyterekről, az is oly czélból történik, hogy a püspöki rend szükségességét, méltóságát általuk kiemeljék. De a papi rend teljes betöltése, bármily szertelen is a püspökökre vonatkozó felfogás ezen korszakban már, Cyprian (200—246) műve volt. És ez természetes, mert időközben a III. század elejéig már egy más elem is vegyült a papi rendről szóló tanba, t. i. a sacerdotalis. Ignatius szerint a püspök az egység kifejezője; Irenaeus szerint az apostoli hagyomány letéteményese ; mindkettőnél azonban még, hogy úgy mondjuk, alkotmányos uralkodó. De már Ciprian szerint a püspök : Krisztus abszolút hatalommal felruházott helyettese, vice regense, ő a sacerdos magnus, főpap. Cyprian azt, a mi eddig talán csak légies tan és felfogás volt a papi rendről, a nagy és heves küzdelemben, a melyet saját egyházával, hitvallókkal, eretnekekkel, sőt magával a római püspökkel folytatott, megvalósította, kifejlesztette, sőt vértanúi halálával megpecsételte. Mint a megelőző időben az egyes gyülekezet egységének kifejezője az episkopos volt, szerinte az egész egyház egységének egyedüli reprezentálója az egységes püspöki kar. Egy, osztatlan episkopatus, ez volt jelszava; az egyház egysége: a püspökök egysége. Episcopatus unus est . . . ecclesia quoque una est, és a mint van egy egyház, úgy kell lennie: egy oltárnak, egy sacerdotiumnak, episeopatusnak. Scire debes episcopum in ecclesia esse et ecclesiam in episcopo-Szerinte a püspöki rend nem az expendientia dolga, valamely jogfejlődés folytán előállott, kialakult intézmény, hanem Isten megmásíthatatlan rendelése. A püspök az isteni kegyelemnek kizárólagos csatornája és a keresztyén közösségnek elengedhetlen köteléke. Az episkopatus nem a betetőzése, hanem alapja az egyház épületének; nem szükségszerű fejlődése, hanem alapintézménye. A püspököt Isten rendeli, Ő Istennek felelős és közvetlenül Isten által ihletett. De vázolva eddig a papi rend kialakulásának folyamatát, az apostoli korszaktól kezdve, nem emlékeztem amaz új, a mi nézetünk szerint a keresztyénség főelvével merőben ellentétes ellem hozzáadásáról, a mely, fájdalom, nagyon korán hozzájárult ahhoz, hogy Krisztus egyházát, illetve ennek legfontosabb szervét, a papságot eltorzítsa, a melynek hozzájárulása nélkül a fejlődés valószínűleg más kialakulást nyert volna és nem vezetett volna arra, hogy az egyház oly nagy ellentétben álló felekezetekre tagoltatott szét. Ez a merőben idegen elem a papságnak minsacerdotiumnak, áldozási rendnek, egyediili közbenjárónak Isten és ember között való feltüntetése. Hogy Krisztus, vagy jobban mondva apostolai, szóval az újszövetség intentiójának melyik kormányforma, milyen egyházalkotmány felel meg jobban ? a felett, homályos, véglegesen el nem döntött problémák folytán lehetnek eltérő jogosult vélemények, de hogy az áldozópapság eszméje, Krisztus és az apostolok tanításával, a keresztyénség alapelveivel merőben ellentétes, idegen elem, ez kétségen feliil áll. A keresztyén papság isteni eredetű, ez mindenki előtt világos, ha fejlődési fokozataiban nem is tartjuk annak; de az áldozó papság eszméje annyira eltávolította a keresztyén papságról szóló felfogást azon eredeti, tiszta, újszövetségi felfogástól, a mely még a korábbi egyházi atyák irataiban is felfedezhető, hogy csak nagy rázkódások, egy nagy szellemi forradalom tették lehetségessé a közeledést, a visszatérést az eszményhez és az elválást ettől az idegen, eltorzító kinövéstől. Az újszövetségben nyomával sem találkozunk ezen sacerdotalis elemnek. A keresztyén nyelvezet oly gazdag a keresztyén lelkipásztori tiszt különböző feladatainak jellemzésére, azon nevekben, a melyekkel ezek minden árnyalatát kifejezte. A keresztyén pap : apostol, próféta, tanító, evangelista, presbiter, episkopus, pásztor, diakónus, de egyetlen lakust sem találunk, a mely az áldozári, közbenjárói feladatnak kifejezője lenne. A keresztyénséget körülvevő más vallásoknak megvoltak áldozópapjaik; de nem kölcsönzött ezektől sem nevet, sem lényeget papjai, tisztviselői szolgálatainak jellemzésére, meghatározására. A második század végén kezd még csak csírázni, gyökérét verni az új eszme, és alig egy félszázad elmultával már úgy találjuk az áldozópapság intézményét, mint egy teljesen bevégzett tényt, a melynek jogosultságában már semmi jelentékenyebb tényező nem kételkedik. A rendi elkülönzésből csak annyit látunk az új szövetségben, hogy Isten, illetve az apostolok ós ezek megbízottai mindjárj; kezdetben rendeltek a különböző szolgálatokra alkalmas egyéneket. Igaz, hogy nagyon korán, Mátyás választásánál már találkozunk a „kleros" elnevezéssel, a mely jelentett koczkát, jelentette azt a tisztséget, a mely az illetőnek ezáltal jutott, és jelentette később azon testületet, a mely ilyen tisztségnek birtokában volt. Ez a keresztyén klérus szó értelme. Mert igaz, hogy Levi nemzetsége nem kapott „klérust", azon indót