Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-11-13 / 46. szám

püspök, báró Bánffy Dezső főgondnok, Ádám József szeremlei, Ádám Imre kölkedi, Beregszászi Ferencz szendrei, Bező Márton kövecsesi, Cseh Zoltán litkei, Fodor György perkupái, Kálniczky Endre putnoki lelkészek, Keviczky László kondorosi ev. leik., Oláh Péter bődi, Olajos Pál gesztelyi, Peti Lőrincz bürüsváradi, Szabó Endre minaji, Szondy Géza peregi, Tóth Sándor feketehegyi, Urházy Lajos lovasberényi, Vargha Antal bátkai lelkészek, Csűrös István, Fábián János budapesti vallástanárok, Jausz Vilmos soproni theol. tanár, Bedő Sándor marosvásárhelyi ügyvéd, Dömötör László szeremlei jegyző, dr. Hubay Miklós szolnoki főorvos, Rajner Gyula budapesti ügyvéd és dr Zsíros Lajos. Végül csupán egy vándorgyűlésen, az újvidékin vettek részt a következők : Darányi Ignácz főgondnok, Baki István solti, Szabó Péter alsóbaranyabácsi ref., Belohorszky Gábor bácsszerémi, Hoznék Lajos nagyrőczei ev. esperesek; Arany Gusztáv péczeli Bagdi János anti, Baczó Mózses szászvárosi ref., Famler Gusztáv torzsai ev. leik., Fűzi János, Gecse Géza gálocsi, Hetessy Viktor ómoraviczai, Jakab János bódvalenkei, Józan Dániel keoi, Kármán József verbászi ref. lelkészek, Kovácsi Kálmán rákospalotai ev., Korossy Emil szabadkai ev. leik., Lukácsy Imre diósviszlói, Magyar Bertalan nagydobronyi, Molnár Hugó újvidéki, Morvay Ferencz nagyvátyi, Német Péter csomornyai, Simon Andor tarpai, Schneider Pál beskai, Takács József czeglédi lelkészek; dr. Fleischer Gyula ügyvédjelölt, Kovács Emil budapesti vallástanár, ifj. Nóvák Lajos sárospataki theologus, Vojtkó Pál soproni lyc. tanár, dr. Babó Mihály, Bedőházy János országos képviselők, Biber Lajos Csanádról;

Csűrös Sándor Budapestről, Elek Tibor Szolnokról, Farkas Elek halasi földbirtokos, Gyulay Gál Dezső rendőrkapitány, Gál Lajos, Gál István Halasról, dr. Hadady Lajos szatmári ügyvéd, ifj. Illés Antal Szabadkáról, Jalia Róbert városi számvevő Újvidékről, Kovács Gábor egyhm. főjegyző Szerencsről, Kovács József halasi anyakönyvvezető, Kozma Dezső feketehegyi jegyző, dr. Kurtz Fülöp Okérről, dr. Nagy Mór halasi polgármester, Péter Pál újvidéki főispán, Ringhoffer Lajos újvidéki törvényszéki elnök, Rocsek József halasi főkönyvelő, Rohonyi Gyula országos képviselő, Somogyi Kálmán pécskai postamester, Szabadi Lajos Budapestről, dr. Szabó Lajos újvidéki ügyvéd, Szalay Lajos újvidéki polgármester, Szatmáry Sándor Halasról, Szegő Fülöp Adolf egyli. felügyelő Szabadkáról, Szekér Pál halasi rendőrkapitány, Szmiha Kálmán ev. tanácsbiró. Hölgyek is szép számmal vettek részt idei vándorgyűlésünkön, a kiknek koszorúja ím ez: Baksay Sándorné, Baczó Mózesné, Bernáth Lajosné, özv. Bodolay Józsefné, Földváry Ilonka, özv. Fröhlich Adorjánné, Keviczky Lászlóné, Korossy Emiiné, Kozma Dezsőné, Mády Lajosné Vilma leányával, Molnár Hugóné Pöre leányával, Murányi Jánosné, Olajos Pálné, Ováriné Olajos Erzsébet, B. Papp Istvánné, Rocsek Józsefné, Jolán és Judit leányaival, Sándor Erzsike, Szabó Aladárné, Szabó Lajosné, Szabó Péterné, Szabadi Adolfné, Szondy Gézáné, Takács Józsefné, Tóth Sándorné, Erzsike és Etelka leányaival, Vékony Sándorné. Végül hadd mondjak én is forró köszönetet a szíves , fogadtatásért a két protestáns egyház elöljáróságának, az áldozatkész Újvidék városának, a fáradhatatlan és ügyes rendezőségnek, különösen Molnár Hugó, Belohorszky Gábor és dr. Szabó Lajos uraknak és a mi szeretetreméltó házigazdáinknak. Éljenek! Lévay Lajos. Még egy szó a „dallamozó" bizottsághoz. A bizottság feleletemmel nem foglalkozik. Ez alól — úgy hiszi — felmenti őt az a hang és modor, melyen feleletem szól. Ha így gondolkozik a bizottság, csak magának árt vele. Mert hogy bárki is minő hangon és modorban ír, az tisztán a vérmérsékletétől függ. A kimondott igazságok azonban nem a vérmérséklettől függenek. Ha tehát tévedtem állításaimban, ám czáfoljon meg érvekkel a bizottság s ne meneküljön ily elkoptatott ós átlátszó palánk mögé. Ezért tehát fel sem szólaltam volna; de a bizottság — előbb kimondott elve ellenére is — czáfolni igyekszik a 84. zsoltárra vonatkozó beosztásomat. E czáfolást a tudománytalanság oly feltűnő ismertető jeleivel teszi, hogy a magam érdekében is, de az ügy érdekében is kötelességemnek tartom erre az eljárásra rámutatni. Szakasztott úgy jár el a bizottság, mint ezelőtt több mint húsz évvel Kálmán Farkas tette, a ki kezében egy 1612-ből való énekeskönyvvel, abból akarta eldönteni, milyen eredetűek a reformátusok énekei. Akkor ahhoz értő emberek megmagyarázták, hogy a ki ilyen dolgokban ítélni akar, annak régebbi adatokra kell visszamenni. (L. Jakab E. czikkét, Magyar Könyvszemle 1882. 43. 1. és Erdélyi Pál czikket, u. o. 1899. 49., 59. 1.) Mégis a dallamozó bizottság egy ezelőtt kilencz évvel (1895.) kiadott zsoltárkönyvből akarja rám olvasni, vájjon felütéssel gondolta-e Goudinnel a 84. zsoltárt, vagy nem. Olyan eljárás ez, mely engem sokkal inkább feljogosítana arra, hogy tovább a bizottsággal ne vitatkozzam, mint a mily joggal kifogásolható bárkinek is czikkeiben megnyilatkozó hangja és modora. En azt állítottam, hogy a 84. zsoltár első sora, a dallam természete és lelke szerint, felütéssel kezdődik. Én ezt az állításomat érzésemre alapítottam. Tudom, hogy ez subjektiv alap, tehát nem feltétlenül biztos. De engem érzésem helyességében megerősített az a körülmény, hogy mások is, pl. az erdélyi énekeskönyv is, a magyarországi is, az unitáriusoké is, sőt lám a bizottságtól idézett német énekeskönyv is, mind-mind felütéssel kezdik azt a sort. Ez tán csak azt jelenti, hogy a kik ez énekeskönyveket készítették, mind ugyanazt érezték, a mit én, t. i. a felütést! De ha a bizottság azt hiszi, hogy ezek az egyezések mind csupa véletlenségek, akkor is megtehette volna, hogy az én subjektiv érzésemmel szembeállítja a maga subjektiv érzését, a mely ugyan ellentétben állanak velem is, az előbb felsorolt énekeskönyvekkel is, de egyébként nem lehetne ellene semmit tenni. Én így érzem, a bizottság úgy érzi, már most jöjjön a többség s döntse el, ő hogy érzi! ? A bizottság azonban nem így tett, hanem objektív bizonyítékhoz folyamodott. Előveszi a zsoltároknak egy 1895-ben megjelent franczia kiadását, közli belőle a 84- zsoltár első sorának beosztását, s mintha semmi sem volna ennél természetesebb, utána csapja: „Tehát Goudimel nem felütéssel szerkesztette meg ezen ének dallamát, a mint az vakmerően állítva lett". A kiben csak egy szemernyi íilologiai érzék van, belátja, hogy a Goudimel beosztására nézve nem irányadó egy kilencz évvel ezelőtt megjelent zsoltárkiadás. Istenem ! hányszor, hányan és hányfélekép ritmizálhatták a zsoltárokat 1895-ig! ? A ki Goudimel beosztását akarja megismerni, annak vissza kell menni a legrégibb forrásokra, sőt lehetőleg meg kell^kerítenie Goudimel legelső kiadását. Ha a bizottság ezt teszi, vagy legalább egy nagyon régi, általánosan authentikusnak ismert kiadásra hivatkozik, az már beszéd volna. így azonban csupán a tudományos