Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-08-07 / 32. szám

ménynyel, megmaradunk segélyző egyházainknál. — Ez volt az álláspontja a johnstouni értekezletnek. Ezen nem változtathat semmit az egy héttel később tartott trentoni értekezlet, a melyre, mint fentebb említők, az ellenzéket meg sem hívták s a melyen kitűnt, hogy tényleg az előbb említett dilemma elé akartak bennünket állítani. Pittsburg. Kalassay Sándor, ev. ref. lelkész. Petegek és haldoklók látogatása. Tanácsok az evangéliumi lelkipásztorok számára. — Kivonatolva : dr. Marperger 1751-ben megjelent „Theologia clinica1

'-jából. A lelkipásztori működés feladata nem merül ki a templomi igehirdetésben. Azonkívül az életnek számos viszonya megkívánja a lelkipásztornak világosító, erősítő, bátorító és vigasztaló munkáját. Mint a föld méhébe takart mag megkívánja az öntözést és további életképessége alatt a folytonos gondozást, úgy a lelkekbe hintett evangéliumi mustármag is csak úgy fejlődik lombos, biztos nyugalommal kináló terebélyes fává, ha következetesen ápolja azt a lelkipásztori gondviselés. Örömmel és a mai nehéz egyházi viszonyok között is a jövőbe néző biztos reménységgel mutathatnék rá, úgy egyeseknek, mint testületeknek azon törekvésére, a mellyel a templomi igehirdetést az összes életviszonyok között az egyéni és társadalmi működések minden megszabott körében gyümölcsözővé kívánják tenni. De ez a mozgalom eléggé ismeretes. Es ha a gyakorlat megfelelne az ismeret széleskörű elterjedésének, akkor minden, a mi az elmúlt idők odaadó cura pastorálisáról szól, csak a történelmi fontosság szempontjából bírna reánk nézve több vagy kevesebb értékkel. Mivel azonban e téren még csak a kezdet kezdetén vagyunk, több mint históriai fontosságot szeretnék tulajdonítani az alábbi soroknak, a melyeV másfél évszázad távolából is az istenes lelkek mindenkori iideségével, a krisztusi szeretetnek visszafejlődést nem ismerő erejével szólnak mindazokhoz, a kik hiszik és vallják a zsoltáríró örökszép szavait: tudom, hogy Isten a szegénynek gondját felveszi kegyesen ; megkegyelmez az erőtlennek, igazságát kijelentvén. A keresztyén lelkipásztornak, — mondja dr. Marperger — ha beteghez hívják, legelső kötelessége a beteg körülményeit pontosan megfigyelni. Figyeljen tehát a lelkipásztor a betegnek korára, vizsgálja meg életmódját, állapotát és hivatását. Legyen tekintettel nemére, temperamentumára. Neveltetését, környezetét, életfejlődését, sorsát és tapasztalatait se mellőzze el. De vegye fontolóra különösen a lelkületet: nyugodt vagy aggódó-e a beteg, nyiltszívű-e vagy titkolódzó, igaz ember-e földi ítélet szerint vagy hamisság terheli lelkét; van-e biztos tudata jövendőbeli sorsa felől, vagy csak hitegeti magát, fél-e az isteni ítélettől vagy megnyugszik az isteni kegyelembe vetett hitben ? A testi orvosok, a ministri naturae, megfigyelik a szervezet fogyatékosságát, hogy segíthessenek rajta. Mi azonban lelki orvosok, ministri gratiae, vagyunk, a kiknek ügyelnünk kell az isteni kegyelem jellegzetes vonására;

hogy ezt mondhassunk betegeinknek : mivelhogy pedig együtt munkálkodó szolgák vagyunk, intünk titeket, hogy az Istennek kegyelmességét hiába ne vettétek légyen. (II. Kor. 6:1.) A betegek és a haldoklók látogatása nehéz feladat, de nem kell tőle félnünk vagy épen visszariadnunk. Sem elsietni, sem halogatni nem szabad. A ki a keresztyéni szeretet útját választotta, komolyan és buzgósággal kell azon megmaradnia és az elhatározottságot, vagy a legnehezebb esetekkel szemben a bátorságot szeretettel, gyengédséggel kell párosítania. Félelem és aggódás szállja meg tán lelked, keclves szolgatársam, a mikor ilyen nehéz helyzetben találod magadat? Ne félj, mert jó jel az, ha nem építesz mindent a saját erődre, hanem a lelkipásztori gondviselés gyakorlatában az isteni Mesterhez folyamodsz erőnek és kegyelemnek lelkéért. Mond Pál apostollal: mindent cselekedhetem a Krisztus által, a ki engemet megerősít. (Filipp. 4:13.) Lépj be az Isten szentélyébe, ha setétségben ülsz, ott világosságot találsz a te szemeidnek; ha nincs áldozati anyagod, találsz ott jó illattal gerjedező áldozatot és ha szorongattatással tölt el feladatod nehézsége, ott vigasztalódásnak és erőnek lelke száll reád. A legtapasztaltabb és legokosabb lelkipásztorok is néha tanács nélkül állanak a nagy betegekkel szemben, de azért nem hagyja el őket az Úr, hanem ha Mózessel kiáltanak, megmutatja nekik, miként vonuljanak át a Vörös-tengeren és miként nyerjenek diadalt a szorongatott Izráelnek a gonosz ellenség felett. A lelkipásztornak is tehát ama jó pásztorhoz kell folyamodnia, a ki kies legelőt mutat az ő beteg juhai számára. Nélküle semmit sem tehetünk, vele azonban diadalt vehetünk a legyőzhetetlennek látszó akadályokon is. Szükséges továbbá, hogy a lelkipásztor megmentse a beteget a kétségbeeséstől s a földön tétovázó gondolatait a mennyeiekre irányítsa. Figyelmeztesse, hogy halhatatlan lelkéért aggódjék inkább, mint az elporladandó testért. Emelje ki a beteg fejét a földi gondok tövises vánkosából és ne hagyja elszunnyadni a közönyösség párnáján. Az sem ritka eset, hogy a beteg rokonai és ismerősei nehézségeket gördítenek a lelkipásztori működés elé, a midőn például kijelentik, hogy a lelkész ne szóljon a beteg előtt semmit se a halálra való készületről. Az aggódó szeretet megnyilatkozása ez, a mely félti a beteget a megrázkódtatástól. Nos, ilyenkor határozottan figyelmeztetni kell az aggályoskodókat, hogy megbocsáthatatlan könnyelműség az, ha épen az életnek legnehezebb körülményeiben nem vagyunk őszinték. Vagy igen sokszor csak azt kívánják, hogy a lelkipásztor ne tegyen egyebet, csak adjon gyorsan a betegnek úrvacsorát, egy kicsit vigasztalja, de lelkiismeretét ne bolygassa, bűntudatát ne érintse, hanem csak az örök boldogság hitével igyekezzék neki nyugalmat szerezni. Ebben az esetben mondja ki határozottan a lelkipásztor, hogy a beteg hozzátartozói helytelenül gondolkoznak, mert a mi szent hivatalunkat csak úgy viselhetjük igazán, ha teljes szabadsággal, legjobb kötelességtudásunk és lelkiismeretünk szerint beszélhetünk a beteggel. Erősen meg kell figyelni a betegeket, mert sokszor olyanok, mint Izraelnek fiai, a kik nem hallják meg az egyiptomi -megmenekülésről beszélő Mózest a sopánkodás és nehéz munkának miatta. (Exod. 5:9.) A keresztyéni türelem mindent eltakaró palástját, a buzgó imádságnak lelkét kell a lelkipásztornak felöltöznie mindaddig, míg az alkalmas pillanat elérkezik a beteg lelki megnyugtatására, ha azt akarja, hogy szenvedő embertársánál és környezeténél a figyelmeztető isteni szavak eredményre vezessenek. Mert nem a sok szó az, a mi használ. A lelkipásztor őszinte részvéte, a keresztyéni szeretetnek igaz megnyilatkozása gyakran több eredményre vezet, mint százszori hosszú beszélgetés. S ha a beteg magától kívánja ismételten hallani ajakunkról az örök életnek beszédét, csak cseppenként hullassuk az élet vizét a nyomorult lélekre. Hiszen tudjuk : gutta cavat lapidem ...