Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-07-31 / 31. szám

a ki esetleg nem az egyháztörténet tanára, hogy a Kommissió tagjai az udvar által úgy lettek kinevezve, és pedig a protestánsok részéről nagyon korlátolt számmal, 5—5 a két felekezetből. De Rádaynak abban az 1780-ban kelt levelében, melyből Zoványi merít, nem is a pesti Kommissióról van szó, hanem a Kommissió aktáinak a Helytartótanács által folyton halogatott s a protestánsok által feszült figyelemmel várt revíziójáról, s erre néző tekintettel írja Ráday, hogy erre az alkalomra „oly deputátusokat rendeljünk, a kik a pesti religionaria Kommissió munkái körül forogván, Capaxok legyenek oda fel a vigyázásra és szükséges munkatételre". (Adattár 1902. VII. levél.) Igaz, hogy a prot. ügyek érdekében az országgyűléseken kemény harczott vívott s küzdött Debreczenért is: de nem mint egyet, főgondnoki hanem mint követ, S nem is magában, hanem követtársaival együtt, a mint maga írja Pozsonyból a Bécsben aádienczián levő ref. üövettársának, Szentimrey Sámuelnek. (Adattár 1902. II-dik levél.) Igaz, liogy bizonyos könyveket arrestáltak, de Ráday mint egyet, főgondnok nem reklamálta azokat, hanem mint privátszemély a saját papja érdekében csakis kérte Csejthev ágenst, hogy szóljon gr. ErdŐdy püspökkel, hogy ő érette is adassa ki azokat ő nagysága. (Adattár 1901. IH-dik levél.) Igaz végül, hogy — egyéb ferdén használt adatokat elhallgatva — Ráday lemondással fenyegetőzött egyik levelében; ámde ebben nem az egyet, főgondnokságról van szó, hanem a s.-pataki iskola és főként az ordinárius ágens subsistencziájáról való provideálásról. Es itt a dolognak bővebb megértése végett — a birtokomban levő levelek alapján is — meg kell említenem, hogy a két prot. felekezet közös ágensül megtévén Csejthey Zsigmond ügyvédet, salláriuma (ref. részről 740 frt 1732-ig) részben a benefaktorok által felajánlott (Ráday, Patay, Dőry 60—60 frtot ajánlottak) pénz és terménybeli adományokból, részben az egyházkerületekre kivetett készpénzből került ki. Az előbbenieknek beszedéséről túl a Tiszán Szúnyogh István, Tiszáninnen Pathay Sámuel, Dunántúl Kenessey István, a Dunamelléken Ráday Pál gondoskodtak; s az ágensek a begyűlt összegből contentálásaért pedig b. Hellenbach és Ráday vállalták magukra a felelősséget. Azonban sem a patronusok megajánlott évi adományaikat, sem az egyházmegyék a rájuk eső összegeket nem adták be pontosan.1

„A költségben való subsidiumban igen meghidegedtek, — írja Patay Sámuel —- kivált a Hegyalján, bora is kevés, az is sovány termett, igen vékonyan adnak. Némelyek ugyan bort ígértek, de azt is pénzzé hamar nem tehetni, korcsmán is igen olcsó!"2

Rádaynak is az a panasza, „hogy sem a borsodi, sem a feljebbvaló két esperességek majd két esztendőbeli obtingensüket meg nem küldették — a mint Pozsonyból írják — a tudvalevő kasszába Akármint mentsék pedig magukat, nem lehetne ezt másuvá fordítani, mert actu az ágens Csejthey uram ott fenn fáradoz, a ki megkívánja elvégzett diurnumát, kivel — mint infallibilis fundussal — én is becsületem oppignorácziójával bíztattam ; de ha ő kegyelmek tovább is így cselekesznek, én is bizony — a mint az atyafiak reám és Hellenbach 1 líellenbacli és Ráday sem kapták kezükhöz mind a járadékokat, mert — mint a Csejtheyt 1726—1730. évekről számoltató Dőry András kimutatásából látom, — Kocsi István, Kecskeméti Pál püspökök, Pathay Sámuel, Kenessey István, Szemere László, Darvas József, Bárányi Mihály debreczeni biró és mások egyenesen az ágenshez küldték a sallárium részleteit. 2 Pathay Sámuel levele Rádayhoz, birtokomban. uramra bízták, lemondok mindenekrőlT. i. nem az egyet, főgondnokságról, hanem az ágensi diurnum mellett való kezeskedésről. (Adattár 1902. Vl-dik levél.) Szabad-e ily czélzatosan meghamisítani a világos adatokat és megtéveszteni akarni a történeti tudatot ? erről nem szólok semmit, de állítom, hogy azok a maguk valódiságukban egyáltalában nem bizonyítanak Ráday egyet, gondnoksága mellett. Erzeni látszik ezt maga Zoványi is, de azért nem hagyja magát, s a saját ínyére idomított tények mellett hivatkozik a köztudatra, és ennek egyfelől az 1734-dik évben tartott bodrogkeresztúri konvent j.-könyvében, másfelől Deáky Fülöp Sámuel kolozsvári lelkésznek Ráday Eszter fölött 1764-ben mondott halotti beszédében megnyilatkozására. Ámde ha 1734-ben oly nagyon megvolt az a köztudat: akkor bizonyosan megszólalt volna az az előző évben Ráday Pál fölött a péczeli — akkor még — nagyon szerény udvarházban, aztán a losonczi templomban s annak kerítésében, s végül a temetői színben mondott 6 halotti beszédében azoknak a szónokoknak, a kik őt személyesen ismerték, vele sűrűn érintkeztek, a maguk és egyházuk sok bajában rátámaszkodtak, s a kik a kornak szokása szerint a legapróbb dolgokra is kiterjeszkedő részletességgel beszélték el, hogy Ráday Pál ki volt, mi volt? és miket cselekedett hazájáért, vallásáért, egyházáért? De nem szólalt meg, mert ezek a prédikátorok nem tudtak semmit arról az egyetemes főgondnokságról. Es ha az annyira élt a köztudatban, hogy még évtizedek multán is viszhangozták a messze Erdély bérczei: miért nem maradt belőle csak egy morzsányi is a mi korunkra? Azért, mert — több másokkal együtt — benefaktora, protektora;

íő-főgyámola, gondviselője volt ugyan „ecclesiarum helveticae confessioni addictarum in regno Hungariaeu

szóval és tettel: de nem úgy, a mint Zoványi elgondolta és megírta, nem hivatalosan. „Quis, quantus fuerit? Scit Panno, nec extera nescit Natio. Testant seripta, nec acta tacent".1

De az egyetemes főgondnokságról nem tud senki, s az írások is hallgatnak róla. Hallgatnak, mert Ráday Pál még valószínűség szerint sem volt a reform, vallású nemességnek formaszerü megbízásából valóságos központi megbízottja és felügyelője a szűkebb m.-országi ref. egyházegyetemnek. Es épen oly kevéssé volt az gróf Bethlen József, a kit a szerző — 10—20. lap — Ráday Pál utódaként mutat be a világnak. A bemutatás nagy czeremóniával megy végbe ; a grófi rokonságból azok is megjelentetnek, a kik már rég meghaltak, vagy még meg sem születtek, s általában mindent elkövet szerző a maga módja szerint, hogy elhitesse a világgal, miszerint grófja valóban egyet, főgondnok volt. Ámde ha a vakító díszítéseket félretoljuk s a nagy szavak és mondások közül kihüvelyezzük a parányi valót: csak egy főkurátor áll előttünk, a kinek nem volt egyházkerülete, egy Praeses inter Curatores, a ki sohase presideált a kurátorok között. Mert a valódi tényállás, melynek hullámverései közt gr. Bethlen neve egy pillanatra fölszínre került, csak az, hogy már 1730 körül pengetni kezdték világi uraink a túl a tiszai egykázkerületnek kettészakítását. Az eszme megizmosodva került 1734-ben a bodrogkeresztúri konvent elé; s mert a jelenvoltaknak még nem volt tudomásuk a II-dik Carolina Resolutióról, mely az egyházkerületek javaslata s illetve kérelme alapján csak 4 egyházkerületet engedélyezett : az akkor még teljes egészében fennállott partiumból kreálandó egyházkerület főgondnokságával Máraxnaros vármegye főispánja, gróf Bethlen József tiszteltetett 1 Ráday P. epitaphiumából.