Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-17 / 3. szám

ISKOLAÜGY. Nemes szív és erős jellem, (Tanári székfoglaló beszéd). (Folytatás.) Az ének és zene szintén egyik kiváló segítsége a pedagógiának a szív nemesítése s a jellem erősítésében. Már a régi görögök bölcsen belátták rendkívüli horderejét az ember életében, s igyekeztek gyermekeik nevelésében annak előnyeit fölhasználni, érvényesíteni. A görög nevelésnek, mely legszebb feladatául a szív nemesítését s a jellem erősítését tűzte ki, a testi nevelés mellett egyik legfontosabb eszköze az ének és zene volt. Hogy mily nagyra tartották a dal hatalmát, nyilvánvaló abból is, hogy hitregéjükbe csodás dolgokat szőttek be róla. Odysseüsnek le kellett köttetnie magát a hajó árboczaihoz, hogy a szirének csábító dalának ellentálljon; Árion a hajója után úszó delphineket megszelídítette dalának varázsával, s ha Orpheus megpendítette lantját, sírtak a fák s a kövek megmozdultak fájdalmukban. A dal az emberi szívvel veleszületett s addig él, míg a földön ember lesz. Sajátságos rejtély, mondja Rousseau, hogy a dal, a zene képes megértetni azt is, a mit nem lehet hallani; hangokkal festi az álom nyugalmát, az éj csöndjét, a sivatagot, mozgás által kelti fel a nyugalom érzetét, zajjal fejezi ki a csendet. Mint hűscges, lelket adó, vigasztaló társ kiséri végig az embert a dal a bölcsőtől a koporsóig. Rendkívüli körülmények között, nagy időkben egy szép dal elavult eszméket dönthet romba s újakat teremthet. Mint a hogy vihar után a tiszta fényes égmegnyugvást kelt az emberben, oly jól esik a mindennapi munkában megfáradt emberi léleknek, ha az énekben és zenében találhat nemes szórakozást, megnyugvást, vigasztalást, mely a szív vallásos és világi életében egyformán fontos. Mint pedagógiai eszköz is rendkívül fontos az ének és zene. Tanulása megkívánja a figyelem éberségét ; a tanulót türelemre, önuralomra szoktatja. Aztán a fokról-fokra való haladás gyönyörűséggel tölti el a lelket, önbizalmat önt a tanulóba. Az együttes éneklés, a karének fejleszti a társulási érzéket s míg egyfelől lemondásra és másokhoz való alkalmazkodásra tanít azzal, hogy bármilyen kitűnő legyen az egyes tag, csak a nagy egésznek a keretében érvényesülhet, külön önmagában nem ragyoghat, másfelől önérzetet s jóleső érzést kelt a kar egyes tagjaiban, mert mindenik tudatában van annak, hogy ahhoz a nagyszerű harmoniához, melyet az egész kar hangokban fölmutat, ő is tehetségéhez képest hozzájárult. A karéneklés a legszebb példája az emberi erők összetartása óriási jelentőségének. így kell keresnünk saját benső életünkben is a harmóniát. És itt nem állhatom meg, hogy ne idézzem Castelar gyönyörű szavait, ki a művészetekről beszélve fCastelar: A római műveltség és a klasszikus művészet, 71. 1.), így szól: „Nemesen érezni, igazán gondolkozni, szabadon képzelni, akarni a jót és az igazságost: ez az élet összhangzata; azonban ez összhang csak a művészet körében valósul meg, mely feloldja az ellentéteket és az ellentétes elemeket magas egységében egyesíti és kiegyenlíti. Az élet fölébe emelkedik mindig egy eszmény, melyet az élet északi csillagának lehetne nevezni". Majd más helyen tovább folytatva így szól: „Az ember egész életében nagy fájdalmak és szerencsétlenségek közepette kínozva és megsebesítve keresi e magas eszmény megvalósulását az életben, és hogy lehetőleg megközelítse azt, pályáján szive darabjait hullatja el. És mennyire nagyra kell becsülnünk a művészetet, ha elgondoljuk, hogy általa vagyunk képesek megpillantani az örök élet hajnalpírját, a legtisztább ragyogványt, mely édes örömmel tölti el lelkünket! Ezekből látszik, mily nagy hálával tartozunk a művészeknek, költőknek, a kik lángeszükkel közel visznek minket az emberi eszmény megvalósításához ezen a földön". Ezek a Castelar szavai. Ám mondhatná valaki talán: túlságos ideálista volt. Legyen, de az is bizonyos, hogy reális ember is csak az lehet, a szó nemesebb értelmében, a ki ideális. A művészet művészet marad s az emberre való nagy hatása mit sem változik. Az ének és zene pedagógiai fontosságát jóakarattal senki sem vitathatja el. Hiszen csak párt említettem föl azokból a nagy előnyökből, a mik ugyancsak ajánlják. De ki tudná hirtelen röviden megmondani, miért szereti az ember a szépet ?! Ki tudná a szív és kedély titokzatos világát egyszerre feltárni?! Ha elgondolkozunk az ének- és zenetanítás sorsáról hazánkban, valóban sokszor csak tépelődnünk kell, de világosságot nem nyerünk. E tekintetben még legelői járnak felekezeti intézeteink; s protestáns gimnáziumaink hivalkodás nélkül mondhatnák el magukról, ha akarnák, hogy a szív és jellem képzése tekintetében többet tesznek, mint az államiak, mert ők szegénységük daczára is igyekeznek s törekednek arra, hogy e fontos tárgyak is lehetőség szerint méltánylásban részesüljenek a nevelésben, s ha a dolog rendezése még sok kívánni valót hagyna is fenn, az jórészt nem rajtuk múlik. De hogyan lehetséges és hogy magyarázható meg az, hogy az állam az ő gimnáziumaiban oly csodálatos nyugodtsággal és nembánomsággal mellőzi e tárgyakat s annyira nem törődik velük, hogy még csak említést sem tesz egyetlenegy szóval sem a tantervben és utasításokban az énekről és zenéről?! Vagy talán úgy gondolkozik, hogy az ének- és zeneművészet s a gimnázium czélja nem az, hogy művészeket neveljen. Hát a költészettant azért tanítjuk, hogy költőket neveljünk?! S nem azért e, hogy megértsük a költőket, nemesedjünk?! Vagy talán úgy gondolkozik, hogy az a család és társadalom dolga, hogy énekre s zenére taníttassa a nemzedéket? De vájjon helyes-e, szabad-e lelkiismereti furdalás nélkül mellőzni a nevelésben olyan tárgyakat, melyeknek, mint az éneknek és zenének is, messze kiható pedagógiai jelentőségük van, épen a szív és jellem képzésében ? ! Nem oktalanság volna, lia mindig csak közvetlen hasznot hajtó szántóföldeken s veteményes kerteken barangolnánk, holott a virágoskertet sem nélkülözhetjük, ha igazán megelégedetten, boldogan akarunk élni ? Az elemi és polgári iskolákban az államnál is rendes tárgy az ének, miért nem az épen a gimnáziumokban? Mert mi a gimnázium czélja? A gimnázium főczélja és feladata az, hogy a különböző oktatási tárgyak útján, melyek a tudást, műveltséget nyújtják, az érdeklődés több irányú igénybevételével, az ismeretkör szélesbítésével és a nevelők személyiségével a szivet nemesítse, s a jellemet úgy megerősítse, hogy a helyes és igaz akarásig elvezethesse növendékeit. A pedagógia röviden így fejezheti ki: a gimnázium czélja a müveit ember ethizálása. Ravasz Árpád, (Folyt, köv.) ref. főgimnáziumi tanár.