Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-04-10 / 15. szám

ós az egyházak szükségét látják annak, hogy iskoláik tanárainak javadalmazását oly mértékre emeljék, hogy alkalmazottaik tisztességes megélhetóshes jussanak; és ha egyházunk elöljáróságai magukóvá tették az elemi és középiskolai tanárokra nézve a kormány ama véleményét, hogy ccnem nézhetik közönyösen azt, hogy alkalmazottaikat a napi kenyér gondjai feladataik megoldásában megzavarják; hogy a rájok bízott ideális és anyagi érdekek gondozását a megélhetéssel való küzködós silánynyá teszi®, — akkor nem halasztható szükségképen jelentkezik az is, hogy a jogi- ós theologiai akadémiák tanárainak javadalmazása is, a megélhetési viszonyokhoz és az általuk végzett munka fontosságához képest rendeztessék. Az egyház, a melynek a tanító- ós tanárképzésen kivül elsőrangú feladata a főiskolák, különösen pedig a theologiai akadémiák fentartása, e szükségesség elől semmiesetre sem térhet ki, s tudjuk, hogy nem is fog kitérni. De honnan veszi a rendezéshez szükséges anyagi erőket? Magának, tudjuk, hogy nincs erre módja, a ((Vélemény)) pedig ezen a czímen nem kér semmit az államtól. De épen ezen kell segíteni. Az a protestáns egyetem, az a prot. tanárképző intézet magasztos czól ugyan; de ha egyházunk csak azokra tekint, a meglevő főiskolákat pedig felsegítetlenül hagyja, akkor azt érheti el, hogy rnire a czólt eléri, akkorára régi, kipróbált erejű és hűségű szervei elsorvadnak. Nincs tehát itt más mód, minthogy egyházaink számítsák fel azokat a szükségleteket is, a melyek jogi ós theologiai tanáraink fizetésrendezése körül mutatkoznak és írják azokat pótlólag a ((Vólemény»-nek dotáczió-követelményei közé, hogy a mikor az elemi ós középiskolai tanárok fizetése állami törvény, preparandiai és leányiskolái tanáraink fizetése pedig belkörű egyházi úton rendeztetik, ugyanakkor, szintén belkörűleg, az autonomia sértetlen megőrzésével, rendeztessék a főiskolák tanárainak fizetése is. Ezt kivánja az igazság és a méltányosság, a melyeknek első képviselője és alkalmazója az egyház kell hogy legyen. Hamar István. A keresztyén predikáczió. (Mutatvány szerzőnek sajtó alatt levő Homiletikájából.) Ékesszólás csak egy van mind a világi, mind az egyházi szószék számára, s tehát az egyházi beszéd is a nyilvános ékesszólás szabályai alatt áll; azonban az ékesszólás mindenik fajának, s tehát az egyházinak is, vannak a dolog természetéből folyó némely különös sajátságai is. A keresztyén predikáczió a nyilvános isteni tiszteletben megjelenő beszéd, a melyet az egyházi szónok az Úr Jézus nevében és megbízásából intéz a keresztyén gyülekezethez. A tárgya mindaz, a mi a keresztyén vallási és erkölcsi élettel összeköttetésben áll, de semmi más ezenkívül; a forrása a papnak mély áthatottsága és szent lelkesedése a keresztyénség ügye iránt; a czélja pedig az, hogy Isten országának eljövetelét előmozdítsa, a mit azáltal ér el, ha a keresztyéni életet a hallgatókban felébreszti, erősíti és tökéletesíti. Vagy röviden szólva: a keresztyén predikáczió a Jézus szelleme által áthatott és a gyülekezetet azáltal lelkesítő beszéd. A latin praedicare szó, a melyből a predikáczió képződött, a görög xif]pí)66etv-nek a fordítása, a mely szó a bibliában azon férfiak beszédjét jelzi, a kik Isten akaratát és tanácsát hirdetik az embereknek (Mát. 9, 35). Jézus így nevezi a maga beszédjét is, s erre bocsátja ki a tanítványait is: X7]pú£are zo zha^éhov (Luk. 16, 15). Tehát a prédikátor a Krisztus követe és tanúja; ennek nevében és megbízásából beszél, s következőleg az ő beszédjében épen azon istenigének kell megnyilatkozni és kiáradni, a mely a Krisztusban, a ki őt az igehirdetésre kibocsátotta, megjelent (Verbi Divini Minister). A predikáczió nemcsak vallási, vagy erkölcsi vagy bibliaismereti szent tanítás, mert a tanítás itt is csak kiindulási alap a szónoklathoz; de nem is tisztán csak szent szónoklat, hanem Luther szavai szerint, a nyilvános isteni tiszteletnek legnagyobb és legfontosabb alkotórésze, Melanchton szerint a templomnak a legnagyobb vonzóereje ; tehát maga is isteni tisztelet, azaz: egyfelől Isten dicsőségének kifejezése az emberek által, másfelől Isten jóakaratának hirdetése az emberekhez, s e két mozzanat által a lelki világ békéjének építője a földön. Fogalmának az a vonása, hogy a keresztyén isteni tiszteletnek része: megkülönbözteti a térítői beszédtől; mert a predikácziót keresztyén ember intézi keresztyénekhez, a kikben ha talán fogyatékos, vagy épen téves is a keresztyéni élet, de mégis immár a keresztyén közösséghez tartoznak, sőt bizonyosan egészen jó keresztyének is mindig vannak köztük, esetleg olyanok is lehetnek, a kik a keresztyéni élet íejlettségében a papot felülmúlják. Ez a körülmény még a visszásságok ellen való küzdelemben is bizonyos olyan korlátokat szab a prédikátor elé, a melyeknek a misszionárius nincs alávetve. A világi ékesszólásnak tárgya az egész világ; ellenben a keresztyén predikáczió csak a szentíráson alapuló vallási és erkölcsi világból merítheti tárgyát. A r. kath. egyház, azon tényből kiindulva, hogy a keresztyénséget nem az új testamentum hozta létre, hanem Krisztusnak és apostolainak élőszóval való predikálása: a szentíráson kivül a hagyományoknak is utat nyit a predikáczióba; azonban a Krisztus és az apostolok tanításának más okmánya nem maradt reánk, csak a szentírás; most már csak ebből tudhatjuk meg, hogy mit tekintsünk keresztyén tárgynak; s azért a predikáczió tárgyát kizárólag a szentírásból vesszük. Az emberi szellemnek a szentíráson kivül is vannak ugyan nagybecsű kincsei, a melyeket csak a