Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-04-10 / 15. szám

kegyes butaság és a képmutató kapaszkodás szokott lekicsinyelni; jó szerencse, hogy nem áll rendelkezésökre az Omár kalifa hatalma; de ezek nem speczifikus keresztyén eszmék, mert a keresztyén eszmekör határa csak a szentírás határáig terjed; hanem általános emberi igazságok, a melyeknek ápolására az emberi társaság más intézeteket állított s nem a templomi szószéket. Megtörtént néha, hogy a templomi szószéket egyéb becses ismeretek terjesztésére és politikai czélokra is felhasználták; de ez mindig csak visszaélés volt és rövid ideig tartott. Forrása, mint általában az ékesszólásnak, a papnak mély áthatottsága és szent lelkesedése Isten országa eliövetele iránt. Ha ez nincs meg a papban, akkor az ő beszéde csak kegyes, fenséges vagy szent kiabálás, de nem ékesszólás és a beszédjével czélját el nem érheti. A czélja is közös mindenféle ékesszólással, t. i. az akarat elhatározása. Az akaratot itt mindig az egész életnek egy bizonyos irányban való folytatására kell állandólag elhatározni, s habár az egyházi szónoklat mezején is jönnek elő olyan esetek, midőn a hallgatókat csak egy bizonyos pillanatban végzendő cselekvésre, pl. valamely adakozásra kell rávenni; de ezek itt kivételek. E körülmény lényeges különbséget állapít meg az egyházi és a világi ékesszólás között. A törvényszéki és parlamenti szónok mindig csak egy pillanat alatt meghozandó határozatot akar kieszközölni, s ha ezt elérte, azontúl mindegy neki, akármilyen érzelműek a hallgatói, sőt talán e szószékeken visszatetszenék a predikáczió hangja, a mely valami újjászületést vagy megtérést kezdene a hallgatóktól követelni; ellenben az egyházi szónoknak maradandó hatásra, állandó erkölcsi átalakulásra kell törekedni, mert itt, ha talán a pillanat benyomása alattiétre jő is valamely elhatározás, de azután ezt a későbbi megfontolás tévesnek bizonyítja: megszűnik az elhatározás. Az egyházi ékesszólás története is beszél a pillanatban elért nagy hatásokról: Herepei Károly Kolozsváron, midőn az ó-templom romjai felett adakozásra hívta fel a hallgatóit az újnak építésére : ezek leszedték magukról ékszereiket s a perselybe dobták; Nagy Péter a Széchenyi halála felett hangos sírásra és kiáltozásra fakasztotta az egész népet; Hajnaldnak egy beszédjére az egész közönsége, mint egy villanyütésre térdre borult, s szent Bernhard legendájában megható kép az, hogy nemcsak az emberek, de még a mezőről hazatérő nyájak is térdre borulva hallgatják; de míg az ilyen hirtelen felbuzdulás a világi szónokot mindig czéljához juttatja: addig az egyházi szónok csak annyiban örvendhet neki, a mennyiben a maradandó, szilárd érzelem jelének tekintheti. A keresztyén predikáczió is szónoklat, s mint ilyen az ékesszólás általános szabályai alatt áll; de mégis nem lehet tagadni, hogy Isten országának sikeres hirdetése nem egy és ugyanaz a nagy ékesszólással, s lehet valaki jeles szónok, a nélkül, hogy jó prédikátor volna, és megfordítva. Az egyházi szónokot a gyülekezet törvényesen meghívta, hogy neki lelkipásztora legyen, s mint Pál a korinthusi gyülekezetnek (2. Kor. 5, c

20.), úgy ő is a saját községének, a Krisztus képviseletében hirdesse az evangéliumot. E kettős megbízás olyan helyzetet és olyan jogot ád az egyházi szónoknak, a milyennel semmi más körnek a szónoka nem bír. A keresztyén pap nem „hitszónok", hanem a gyülekezetének lelkipásztora, s mint pásztor vezeti és táplálja a nyájat Isten igéje által. Ez az Ő hivatásának a központja, s ebből folyólag a pastorális elem oly fontos az ő beszédében, hogy mind a tanítói, mind a szónoki szempontot csak második sorba szorítja. Non sumus Rhetores, sed Piscatores. Quid prodest clavis aurea, si aperire quod volo non -potest, aut quid obest lignea, si hoc potest? (Augustinus.) Az egyházi szónoknak mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben és hangulat mellett hetenként többször is nagy beszédeket kell tartani, oly tárgyakról, a melyek rég megszűntek az újság ingerével hatni, és oly közönség előtt, a mely kevésbé képzett és kevésbé érdeklődő, mint a világi szónokok hallgatósága; e nehéz helyzetben neki csak a lelkipásztori működése adhat mindig érdekes tárgyat, s ha ilyen működést nem folytat: a predikácziójában csak csengő ürességekre, szürke általánosságokra és a mások által írt predikácziók ledarálására van utalva, s ezzel még az is ki van zárva, hogy ékesszóló lehessen. Az egyházi beszédnek ezt a kiválóan pastorális vonását különösen előtérbe kellett állítanunk, bár nem csekély aggodalommal tettük, mert tudjuk, hogy ezt a szempontot részint a hanyagság, részint az ízléstelenség már sokszor használta arra, hogy a predikáczióban nemcsak az ékesszólás, de még a jó ízlés és a gondosság szabályain is túl tegye magát. De ez a mi fejtegetésünk nem akar szabadalom-levél lenni a Rhetorika szabályaival szemben, mert a pásztori elemnek is az ékesszólás a helyes előterjesztési formája, s habár úgy áll is a dolog, hogy ha két rosz közül okvetlenül választani kell: inkább legyen az én papom gyenge szónok, de jó pásztor, mintsem a pásztori elemet feláldozza a beszéd szónoki szempontjának; de mégis akkor legjobb, ha ékesszóló jó pásztor; és a művelt és értelmes pap nem is fogja megvetni azon szabályokat, a melyeket a világi ékesszólás és egyéb nyilvános előadások terén minden jóízlésű és helyes eszű ember követni szokott. Bizonyos, hogy némely szónoki fogásokat és szabadságokat a templom szentélye és a tárgynak magasztos természete elutasít magától; de a logikának, a dialektikának, az aesthetikának szabályai a templomban ép úgy érvényben vannak, mint a parlamentben, és a mi egyebütt alantjáró és üres, az a templomban sem lehet szép és okos. Egyébiránt az egyházi és világi ékesszólás párhuzamát itt az elvi részben nem lehet rubrikába szedni, hanem csak tovább, a Homiletika minden egyes kérdésénél lehet részletesen kitüntetni. Kovács Albert.