Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1903-01-04 / 1. szám
Én úgy vélem, hogy H. kollegám nagy buzgóságában kissé túl lőtt a czélon. Legelső sorban lássuk az egyháztanács szabályzatát. Az egyháztanács szabályzata 1899 deczemberében készült s főbb pontjaiban megállapította a katecheták kategóriáit és állandósításukat; megS7abta fizetési fokozataikat, föléjük rendelte közvetlen hatóságképen az ú. n. egyházi bizottságot és biztosította részükre (illetve közülök a tanítói oklevéllel is rendelkezők részére) az orsz. tanítói nyugdíjintézetbe beléphetést. A szabályzat a főbb pontjai közül H. kollegám különösen felhívja a figyelmet a katecheták állandósíttatására, fizetésöknek czélszerűbb és fokozatosan emelkedő rendezésére és az orsz. tanítói nyugdíjintézetbe beléphetésük biztosítására, mint a melyekből mindenki láthatja a budapesti egyháztanács „-jóindulatának ragyogását". Nézzük hát ezeket pontonként. Legelőször is azonban engedje meg H. kollegám azt a kérdést, hogy bár két állandósított katechetai állás már 1897 szeptemberében, kettő pedig 1898 szeptemberében szerveztetett, miért csak 1899 deczemberében alkottatott meg az egyháztanács által a reájok vonatkozó szabályzat? Vájjon nem az lett volna-e helyén valóbb, hogy a szabályzat az állások szervezésével egyidejűleg, sőt még előbb megalkottatott volna? Krisztus azt monda, hogy a ki tornyot akar építeni, előbb számlálja meg a pénzét, ha vagyon-e annak elvégezésére való költsége, hogy minekutána a fundamentumot felvetette és el nem végezheti azt, meg ne csúfolják őtet mindenek, 'ezt mondván: ez az ember elkezdette az építést, s nem vihette véghez. S ha nem akarjuk szépítgetni a dolgot, azt vagyunk kénytelenek mondani, hogy a budapesti egyház is majdnem úgy járt, hogy kicsúfoltassék; mert olyan dologba ment bele a katecheta állások szervezésével, a melynek elejét ós végét nem gondolta meg, s egyszerre csak olyan nagy kötelezettséggel találta magát szembe, a melynek alig tud kellőleg megfelelni. Szervezett négy állandósított katechetaságot; a négy állandósított ember mellé behozott még fokozatosan 7 segédlelkészt; és ezek két és fél éven át úgy éltek s úgy működtek az iskolákban, hogy csak egy pár sornyi pragmatikával s jövő j üknek csak valamilyen biztosításával is rendelkeztek volna. A helyzetnek ezt az abnormis voltát is nem maga az egyháztanács ismerte fel, hanem a katecheták, és az ő sürgetésükre jött létre az emlegetett szabályzat. Szinte ki kellett azt erőszakolniok a katechetáknak, mert belátták, hogy egyfelől azon a fizetésen, a melylyel az állások először szerveztettek, meg nem élhetnek; másfelől pedig, mivel teljesen reménytelennek látták a jövőt, arra az esetre, ha akár az öregség, akár valamely szerencsétlenség szolgálatképtelenné teendi őket. A nem állandósított, nőtlen fiatal emberek még csak megélhettek 2000 korona fizetésökből; de miként élhettek meg 2800 kor. fizetésből a családos katecheták, s minő aggodalommal nézhettek a jövőbe, a mikor szolgálatképtelenségük vagy haláluk esetén se a magok, se családjuk biztosítását nem látták? Az egyházközség nem biztosított nekik se nyugdíjat, se kegydíjat; egyházmegyébe neiri' levén bekebelezve, az egyházmegyei gyámintézetekbe be nem léphettek; fel nem avattatván és rendes lelkészi vagy tanári jellegű egyéneknek nem minősíttetvén, se az orsz. lelkészi özvegy-árva gyámintézetnek, se a tanári nyugdíjintézetnek tagjai nem lehettek. Valóban sötét, kietlen volt tehát előttük a jövő, s nem csoda, ha sürgették az egyháztanácsot helyzetük rendezésére. A rendezés meg is történt az 1899. évi szabályzatban. De ha nem akarjuk szépíteni a dolgot, ismét csak azt mondhatjuk, hogy habár az egyháztanács nem zárkózott is el állandósított katechetai kérése elől, a tekintetben, hogy fizetésüket némileg javítsa ós úgy az Ő magok, valamint családjuk jövőjét biztosítani igyekezzék : mégis . . . mégis aligha illik a rendezésre az a nagy magasztalás, a melylyel H. kollegám szól róla, és épen nem csodálandó, ha a katecheták még egyéb után is óhajtoznak, mint a mi számukra biztosíttatott. Mert fizetésük rendeztetett ugyan; de bizony csak a budapesti egyház szerény anyagi viszonyaihoz képest és csak olyan módon, a mely sem azt a mértéket nem üti meg, a melyben a budapesti evang. egyház fizeti katechetáít, sem pedig ahhoz a munkához nem aránylik, a melyet az egyház megkíván tőlük. A mi pedig a katecheták és családjuk jövőjének biztosítását illeti az orsz. tanítói nyugdíjintézetbe bejuttatás által, engedje meg H. kollegám, hogy ezt a megoldást, az ő minden magasztalása daczára is olyannak tekintsem, a mely épen nem méltó a dicsekvésre. A katechetáknak az a memoranduma, a mely H. kollegámat olyan nagy emóczióba hozta, nem szól ugyan a fizetések újabb rendezéséről, hanem csak a jogi viszonyok tisztázásáról; de mivel H. kollegám az 1899. évi'? szabályzatnak egyik legfőbb érdeméül a fizetések rendezését mutatja fel, szükség, hogy a helyzet tiszta képének felmutatása végett erről a rendezésről is szóljak néhány szót. Legelső sorban is bizonyára tudja, hogy ez a rendezés két és fél, illetve egy és fél év múlva történt azután, hogy az első állandósított katecheta állások szerveztettek. S ennek az elkésve történt szervezésnek az lett az eredménye, hogy mivel kimondatott, hogy a szabályzat 1900. jan. 1-vel lép életbe: épen azok a katecheták szenvedtek érzékeny veszteséget, a kiket az egyház legelőször állított be, s a kik ennélfogva legelső sorban igényelhették volna a jogos és méltányos elbánást. Ezek a katecheták a fizetés emelkedésnél és a korpótlékoknál elvesztettek 2l /i , illetve 1 Va évet, mert az egyház a szabályzat megalkotása előtt eltöltött szolgálati éveiket nem számította be; hanem szolgálatukat szintúgy csak 1900. jan. 1-től veszi tekintetbe, mint a későbben behozottakét. Ezek a legidősebb és a legnagyobb részben családos katecheták tehát nem igen láthatták az egyháztanács jóindulatának azt a ragyogását, a melyről H. kollegám olyan magasztatólag szól. Hogy a katecheták újabb memorandumukban nem szólnak a fizetésrendezésről, az azt mutatja, hogy még az 1899-ben megtörtént szerény rendezésbe is belenyugodtak; de ez csak szerénységük mellett bizonyít, mert bizony, ha úgy fogjuk fel a dolgot, a mint kell, a megtörtént fizetés-rendezéssel szemben is lehet jogos kívánalmakat támasztani. A szabályzat szerint az állandósított katecheták Il-ik kategóriájába tartozók fizetése 2000 korona; az I. kategóriába tartozóké 1—5 évig 3000, 5—10 évig, 3300, 10—15 évig 3600, 15—20 évig 8800, 20—25 évig 4000, 25—30 évig és azontúl 4200 korona. Ezzel szemben a budapesti evangelikus egyház katechetáinak fizetése a következő: az állandósítást megelőző 2 próba évben 2000 korona, az állandósítás után a 4. évig 2800, a 7. évig 3300, ezentúl 3900 korona és 5-ször 200 kor. korpótlék, a következő fokozatokkal: 4100, 4300, 4500, 4700, 4900. Ebből az összehasonlításból látszik, hogy ha a ref. egyháztanács rendezte is 4 legidősebb állandósított katechetája fizetését, de abban sem ment el odáig, a meddig az evang. egyház; a II. kategóriába tartozó katechetákat pedig csak a felől biztosította, hogy fegyelmi ítélet nélkül el nem bocsátja,
