Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-04 / 1. szám

de a felől ugyan nem, hogy ha netalán igazán állandó alkalmazottai kivánnának maradni a pesti egyháznak és a családalapításra mernék adni vakmerően fejőket: miből is élnek meg?! Pedig hát H. kollegám is elismeri, hogy a budapesti ref. egyház katechetáinak „dolga ezernél is több!" — s így méltán megérdemelnék, hogy ha már állandósította őket az egyház, a végzett munkához méltó fizetésben is részesítse. Végzett ós végzendő munkájok, ha igazán lelkiismeretesen akarják venni, valóban ezernél is több. Heti 24 órát tanítanak különböző, egymástól sokszor távol eső iskolákban, egyegy órán 60—80 gyermekkel; tartanak gyermek-istentiszteleteket ; rendes vasárnapokon, különösen pedig ünnepek alkalmával kötelezve vannak a rendes lelkészek kisegítésére a predikálásban és úrvacsora-osztásban; a konfirmáczióra való előkészítést legnagyobb részben ők végzik; közitlök sokan egy-egy imaház ellátásával is meg vannak bizva, és hogy valamivel növelhessék jövedelmüket, még számfeletti és privát órákra is kell vállalkozniok. Bizony ez a munka, a mely hetenkint 30— 32 órára rúg és kizárólag a budapesti ref. egyház szolgálatában folyik: a maga nemében nem kevésbbé terhes és nem kevésbbé fontos, mint az, a melyet maguk a rendes lelkészek végezne k; egészen méltó volna tehát, hogy ha nem is úgy — ezt a kateeheták bizonyára maguk sem kívánják, de legalább is arányosan honoráltassék. Ezt a honorálást is inkább megtaláljuk az evang. egyháznál. Ott a kateeheták lelkészi szolgálatok végzésére és a konfirmáczóra való előkészítésre nincsenek kötelezve; inkább képesek tehát arra, hogy a rendes órákon felül, a melyeknek száma nem is 24, hanem csak 20, még számfeletti órákra vállalkozva, jövedelmüket fokozhassák. Ha pedig egy-egy imaház ellátására vállalkoznak, azért az egyház részéről tisztességes honorálásban részesülnek. Ez megvan ugyan a ref. egyháznál is; de ismét csekélyebb arányban. Az evang. katecheta, ha imaházat lát el, havonként prédikál egyszer és kap érte 400 korona honoráriumot. A ref. katechetának prédikálni kell kéthetenként, és kap érte 200 kor. honoráriumot. Mindezeket összefoglalva, végeredményképen újra az jő ki, hogy ha a budapesti ref. egyháznak a katechetákra vonatkozó 1899-diki szabályzata jelentékeny haladást mutat is az az előtti állapottal szemben, de a kateeheták helyzetét bizony nem tette irigylésre méltóvá, még a jelent tekintve sem, és így csak részben illeti meg a H. kollégám által reá rakott magasztalást. Még kevésbbé illeti meg akkor, ha nemcsak az anyagiakat és a jelent, hanem a szellemieket és a jövőt veszszük tekintetbe. A szellemiekről, a mely alatt a kateeheták jogi viszonyainak rendezését értem, későbben fogok szólni; itt még csak a jövő igen feldicsért biztosítását látom szükségesnek érinteni. H. kollegám nagy magaszlatással szól arról, hogy a budapesti ref. egyház kieszközölte tanítói oklevéllel is rendelkező katechetái számára az orsz. tanítói nyugdíjintézetbe beléphetést, és ezt a „vívmányt" oly fényesnek tekinti, a melylyel a budapesti egyház katechetái jövőjét „a lelkipásztorénál hasonlíthatatlanul nyugodtabb és derűsebb színekkel festette meg". Én, őszintén megvallom, ezt épen nem tekintem vívmánynak; sőt ellenkezőleg: a magunk szegénysége bizonyítékának és a lelkészi kvalifikácziójú kateeheták sajnálatos degradálásának. Besegítette a budapesti egyház a maga katechetáit a tanítói nyugdíjintézetbe. Szép. De miért ebbe segítette be, s miért nem ad nekik nyugdíjat önmaga, vagy az egyetemes egyház ? Azért, mert nincs nyugdíjintézete sem a budapesti, sem az egyetemes egyháznak. De ha az egyetemes egyház nem szervezte is eddig a nyugdíjintézetet, mivel nem látta szükségét, — a budapesti ref. egyház láthatta volna ezt, a mikor állandósított katecheta állásokat szervezett és gondoskodnia is kellett volna katechetái nyugdíjáról; vagy pedig nem kellett volna a katechetákat állandósítani és így velők szemben a nyugdíj tekintetében, ha nem kifejezetten is, de a dolog természetéből kifolyólag erkölcsi és anyagi kötelezettséget vállalni. Az egyháznak okvetlen gondolnia kellett volna előre is arra, hogy állandósított katechetái nem élnek örökké; hogy családot alapítanak, s hogy a férj munkaképtelensége vagy halála esetén sem azt magát, sem hátramaradt családját nem bocsáthatja el üres kézzel a nagy világba. A rendes lelkészekre nézve még lehet vallani azt a rövidlátó elvet, hogy elég nyugdíj azoknak a káplán; de a nem parókhus rendes egyházi tisztviselőkre, s épen a katechetákra még ezt sem lehet mondani, nem levén munkaképtelenségük esetén sem módjuk, sem joguk magok helyett káplánt beállítani. A budapesti ref. egyház katechetái előtt tehát nem állott munkaképtelenségük vagy haláluk esetén egyéb, mint hogy magok, vagy családjuk a nyomorúság kuldusbotját vegyék kezökbe becsületes szolgálatuk végső kielégítóseképen. Ennek megengedhetetlenségét belátta maga az egyháztanács is; de mivel belkörű nyugdíjintézet szervezésére magát képesnek nem ítélte : egy, látszólag egészen ártatlan titulus alábbszállítással (erről és a belőle H. kollegám által kivont következtetésekről majd későbben!) besegítette katechetáit az orsz. tanítói nyugdíjintézetbe, s íg3r

oldotta meg a nagy kérdést. De megoldotta-e valóban, s ha megoldotta is : méltóképen oldotta-e meg? Anyagi tekintetben azt lehet mondani: megoldotta, mert az a nyugdíj, a mit a belépő kateeheták a tanítói nyugdíjintézetből kapni fognak, valóban nem megvetendő, s mindenesetre több, mint a mennyit a még nem létező lelkészi nyugdíjintézet, vagy a már létező lelkészi Özvegy-árva gyámintézet adhat. De hogy a megoldás méltó volna, akár a budapesti, akár az egyetemes egyházhoz, akár a lelkészi kvalifikácziójú katechetákhoz, — azt már nem tudnám aláírni semmiképen sem ; még kevésbbé tudnám pedig úgy felmagasztalni, mint a hogy H. kollegám tette. Tisztelem, becsülöm ugyan a tanítóságot és az orsz. tanítói nyugdijintézetet is; de mégis csak úgy ítélem meg a dolgot, hogy a lelkészi kvalifikáczió nem egyértékű a tanítói kvaliükáczióval, s ha mégis egyértékűnek minősíttetik, habár csak azért is, hogy ezen a réven bejussanak katechetáink a tanítói nyugdíjintézetbe: ez lealacsonyítása a lelkészi kvalifi kácziónak és az ezzel rendelkező katechetáknak. Ne higyje senki, hogy a mikor ezt mondom, valami papi gőg beszél belőlem ! Épen nem, csak ez a megbecsülés, a mely kell, hogy mindenkor megillesse a papi diplomát és mindazokat, a kik azt megszerezték. Á mai világ különben is igen hajlai.dó lebecsülni azt a papi diplomát. Szükséges tehát, hogy annak tekintélyét legalább magunk védjük és óvjuk. Ébből a szempontból tekintve a dolgot, én a magam részéről nem tekintem oly ragyogónak a budapesti ref. egyház által is kényszerűségből kimódolt megoldást, és épen nem tartom érdemesnek arra a magasztalásra, a melylyel 11. kollegám jónak látta róla szólani. Ám tekintsen át H. kollegám s mindazok, a kik e megoldásért lelkesednek, a testvér evang. egyházba, és látni fogják, hogy a megoldásra nézve más lehetőség is kínálkozott volna. Az evang. egyháznak is vannak